Csodásnak hazudtam a házasságom, de a valóság utolért…

„Rettenetes állapotban van a házasságom, nem bírom tovább” – mondja a barátnőm, amikor hosszú idő óta először találkozunk. Nézem az arcát, a gesztusait, a töredezett haját, a kicsit pecsétes pulóverét, a lepattogzott lakkot a körmein.  

Hirtelen el is gondolkodnom, hogyan változhatott ennyit egy év alatt az én mindig csinos barátnőm. Észreveszi, ahogyan vizsgálom, el is szégyellem magam. Zavarodottan próbálom bezárni a gondolataimat és csak arra figyelni, amit mond. Évtizedes barátságunk azonban megtanított minket arra, hogy egymás arcából is olvassunk, így tudom, hogy pontosan érzékeli a meglepődöttségemet.

Hátrasimítja a haját, még talán a foltra is ránéz a pulóverén, tartása kicsit megmerevedik, elhallgat. Basszus, gondolom, ezt jól elszúrtam. A legjobb barátnőm, végre találkozhattunk, szüksége van rám, én meg itt vizslatom, mint valami felügyelő. Megfogom a kezét, ő pedig zokogni kezd. Sírása annyira váratlan és annyira kétségbeesett, hogy azt sem tudom, mit csináljak.

Elszorul a torkom, már én is sírok, bármi is az, ami ennyire fáj neki, engem is maga alá gyűr. Soha nem láttam még sírni, mindig inkább én voltam az, aki egy-egy beszélgetésünk alatt elpityeredtem. Csak sír és sír. Egyszer csak lecsendesedik. Még mindig fogjuk egymás kezét. Aztán hallgatom, belehúzódom az életébe, amiben annyira otthonosan mozogtam, amikor minden rendben volt.

Keresem a helyem. Olyan, mintha beléptem volna egy szobába, amit jól ismertem, de most hirtelen valaki lekapcsolta a villanyt. Csak tapogatózom a sötétben, miközben azt érzékelem, hogy már semmi nincs a helyén. Ő csak mesél, mesél, mesél. Az elmúlt egy évből körülbelül tízévnyinek ható történetet.

Tényleg, elképzelni is nehéz, hogy mindez tizenkét hónap alatt történt.

Hogy két ember eljut odáig, hogy már ránézni sem tudnak egymásra. Hogy minden szavuk mögött, amit egymásnak mondanak, valamiféle rejtett gonoszságot sejt a másik.  Istenem, milyen gyorsan lehet bezárkózni önmagunkba és elfogadni, hogy nincs semmiféle rés az ajtón, hogy kicsit legalább kinézzünk! Hogy másképpen lássunk, átértékeljünk és próbáljunk újra nyitni, közeledni… – gondolom.

FORRÁS: UNSPLASH

Elhallgat. Elgyötört tekintete mögött most meglátok valamit a régi énjéből. Abból, aki mindig adott egy másik nézőpontot. Aki általában felül tudott emelkedni saját magán, ezért többnyire képes volt kezet nyújtani, megoldást javasolni, békét kötni. Aztán el is illan ez a régi én. Tekintete inkább követelőzővé válik. Amolyan „mondj már valamit, mondd, hogy nekem van igazam” módon.

Bajban vagyok. Szeretem őt, a barátnőm. Mindig is felnéztem rá a bölcsességéért, és imádtam a következetességét, a megvesztegethetetlen igazságérzetét. De most szerintem nagyon nincs igaza. És ezt akkor is így érzem, ha együtt sírtam vele, hiszen a fájdalma megrendített. Ezért most hallgatok. Hazudni nem akarok, amit mondani szeretnék, nem merem.

Nem akarom még jobban elkeseríteni. Meg hát egyébként is, ki mondhat bármilyen véleményt egy ilyen helyzetben? Vajon mondhatja-e bárki, hogy igen, igazad van, válj el, vagy akár azt, hogy ne menj sehová, próbáld még? Nem hallgathatok túl sokáig, azzal is megbántom. Messziről közelítek.

Elmesélem neki a saját történeteit, amit éveken keresztül hallgattam. Amelyekben szinte fürödtem, annyi szépség és boldogság volt bennük. Mesélek és mesélek. Várom, hogy újra csillogni fog a szeme. Hogy egyszer csak azt mondja: igazad van, nem is tudom, hogy hol vesztem el ennyi jóban. Emlékeztetni szeretném rá, ki is ő valójában. De ő csak egyre jobban lehajtja a fejét, és egyre szomorúbb.

Fészkelődöm, mert nem értek semmit. Most, ahogyan róla meséltem neki, még inkább úgy érzem, hogy érthetetlen, amit elmondott. Nem fogom fel, hogyan vezethetett a dolog idáig egy olyan szövetségben, amiről a házasságuk szólt. Ezért újra csak hallgatok. Ő pedig felemeli a fejét, rám néz, a szemében már inkább szégyen, mint bánat.

„Ez a valóság, amit most hallottál. És nem egy év valósága, hanem tízé. Csak már nem bírom elfedni, megmagyarázni, átírni. Már nem tudok hazudni. Nincs erőm meséket kitalálni magamnak, amit aztán továbbmesélek neked. Akkor, amikor meséltem, azokban a rövid időszakokban elhittem, hogy így élek, ilyen vagyok.

Ezek voltak az én gyönyörű ajándékaim magamnak. És attól, hogy te osztoztál az örömömben, különösen valóságosnak tűnt minden. Utána pedig hazamentem a saját poklomba. El tudom képzelni, most mit gondolsz rólam.”

Mit gondolok? A meséi nekem is ajándékok voltak, reményt és hitet adtak. Hogy nem voltak igazak? Akkor, azokban a pillanatokban még talán igazak is lehettek. Hiszen valamitől megszülettek benne. Nem gondolok semmi rosszat. Most én sírok. Csak úgy, mindkettőnkért…

Orsi történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Unsplash