Ébresztő, nem kell minden kapcsolatot megmenteni!

Van egy barátnőm – nevezzük Lilinek -, aki párkapcsolati tanácsadással (is) foglalkozik. Azt mondja, miközben az emberek amiatt sóhajtoznak, hogy „manapság könnyebb az elromlott házasságot kidobni az ablakon, mint megjavítani”, ő épp ennek ellenkezőjét tapasztalja. 

Azt, hogy kliensei foggal-körömmel ragaszkodnak olyan kapcsolatokhoz, amelyek már szinte az első perctől kezdve kudarcra voltak ítélve, és idővel csak még több szenvedést hoztak magukkal. Persze, hogy mikor érdemes “megmenteni” egy házasságot, nehéz megmondani – belülről megélve és kívülről szemlélve egyaránt.

A barátnőm azt mondja, van egy minimum, amit mindig megvizsgálnak: ez pedig az, hogy van-e kapcsolat mögött fedezet, vagyis aranytartalék. Az aranytartalék persze nem tényleges nemesfémet, hanem legalább két év közös boldogságot jelent. Ha ez nincs meg, akkor jó eséllyel arról van szó, amit a szakirodalom csak úgy hív: “rossz párválasztás”.

Nem rossz egyikőtök sem, csak épp nem passzoltok, együtt nem jó nektek. Más az utatok. Felesleges feszegetni a dolgot. Ha viszont megvan, akkor a segítő szakember egyrészt tudja, hogy a kompatibilitás adott, de most összecsaptak a hullámok a fejetek fölött, másrészt pedig abban is biztos lehet, hogy nektek lesz hova visszakanyarodni erőért és inspirációért. Lesz miből meríteni a nehéz időkben, amikor ezek a már említett hullámok támadnak.

Így tehát érdemes tenni egy próbát. Ha a kezdetek kezdetén sok évig minden rendben volt, a legtöbbször lehet is segíteni a kapcsolaton, ha tényleg mindkét fél akarja. Meg lehet találni az utat egymás felé, lehet újra közelíteni az eltolódott igényeket és vágyakat, lehet olyan kompromisszumot kötni, ami egyik félnek sem túl nagy áldozat.

Viszont Lili azt mondja, döbbenetesen sokan fordulnak hozzá úgy, hogy hamar kiderül: igazából már az első, rózsaszín ködben telt szerelmes évek sem a harmóniáról szóltak. A pár megállás nélkül veszekedett már az elején is, zsarolták és manipulálták egymást, és ami még ennél is gyakoribb: végig nagyon más volt az elképzelésük a közös életről.

FORRÁS: UNSPLASH

Van, hogy az egyik fél egyértelműen tengerentúlon akar élni, a másik még a szülővárosát sem hagyná el szívesen. Előfordul, hogy az egyikük három-négy gyereket akar, a másik meg egyet sem. Az egyik folyton úton a lenne, a másik meg otthon pihengetne naphosszat. Kompromisszum meg – élet egy közeli országban, pár évig, egy vagy két gyerek, program házon kívül és házon belül is rendszeresen – sehol nem maradt, csak a neheztelés a másikra amiatt, hogy az kerékkötője álmainak.

Lili észrevette, hogy sokan azért ragaszkodnak az ilyen szenvedéssel és játszmával átszőtt kapcsolatokhoz, mert ezt hozzák magukkal: a szüleik és a nagyszüleik is ebben éltek. Ez a megszokott, az ismerős, tehát a megynyugató a számukra, és ezt azonosítják a szerelem, a szenvedély testérzeteivel is. Van, aki még frappáns alapigazságot is kapcsol hozzá: „A szerelemnek múlnia kell, s ha múlik, akkor fájnia kell.”

Meg úgy egyáltalán, él bennük a hiedelem, hogy a szerelem egyébként is teljes önfeladás és szenvedés, mással se lenne ez másképp, jobb pedig semmi esetre sem. Ilyenkor nagyon nehéz – de nem lehetetlen – felülírni ezeket a beragadásokat és eldönteni, mi legyen a következő lépés. Vele vagy nélküle.

Aztán van még egy furcsa dolog, amire Lili felfigyelt: sokan azért maradnak egy szinte első perctől kezdve nehezen működő párkapcsolatban, mert így a párjukra foghatják saját kudarcaikat. Az előző példáknál maradva: azért nem ment soha a tengerentúlra, ahová vágyott, mert a röghöz kötött, csökött felesége nem volt hajlandó. Azért nem lett még (egy) gyereke, mert az önző, lusta férje nem akart.

Azért ül otthon folyton a mélydepresszió határán bezárva, mert a korlátolt felesége otthonülő típus, és őt sem engedi sehova. A valóságban persze nincs erről szó: egyszerűen ezek az emberek képtelenek a saját komfortzónájukból kilépni, erősen kudarckerülőek, és ezt könnyebb életük statisztájára fogni, mint felelősséget vállalni érte. Eszük ágában sincs válni, mert akkor ugyan kire fognák saját nyomorukat?

Lili tapasztalatai szerint akkor van esély a kapcsolatot “megmenteni”, ha nem csupán adott az “aranytartalék”, de mindkét fél hajlandó felelősséget vállalni a tetteiért és döntéseiért a másik hibáztatása helyett, emellett pedig mindketten hajlandóak dolgozni azon, hogy a kapcsolat változzon.

Úgy látja, rövid távon elég a kapcsolat egyik szereplőjének változ(tat)ni, mert az az egész kapcsolat dinamikáját átírja, de hosszú távon a másik szereplő tettekben megnyilvánuló szándéka is kell ahhoz, hogy helyreálljon az egykor volt harmónia.

Aki egyedül marad abban, hogy a kapcsolaton dolgozik, az általában egyedül marad a folyamat végére is…. de ez a fentiek fényében talán nem is kár. Lili konklúziója ugyanis: nem, nem kell minden kapcsolatot, házasságot megmenteni, bizony van, amikor a szeretetteljes elengedés és a konklúziók feldolgozása a párterápia igazi feladata.

Nyitókép: Unsplash

KREATÍV ÍRÁS KURZUS PECHÁL PETIVEL!

Ha mindig is érdekelt az írás tudománya, de még sose mertél klaviatúrát ragadni. Ha nem tudod, hogyan, de szeretnéd papírra vetni gondolataidat. Ha titokban csak a fióknak írogatsz, JELENTKEZZ! Részeltekért írj az info@igazino.hu mail címre.