Egy ágyban az “ellenséggel”…

Házas vagy elvált – mindkettő egyértelmű családi állapot. A mai világ nehézségei azonban sajnos kineveltek egy kettő közötti szituációt: amikor a hitvesi kapocs valójában már megszűnt, és ez mindkét fél számára egyértelmű, mégis együtt él a pár. 

A szerelem elpárolgott, a problémák helyrehozhatatlanok, és az egyetlen megoldás az lenne, hogy szépen különmennek. Hivatalosan és a gyakorlatban is. Ez azonban nem olyan könnyű, mint első hangzásra tűnik. Még az intelligens, megegyezésre képes pároknál is előfordul, hogy egyszerűen képtelenek anyagilag úgy lebonyolítani az elszakadást, hogy mindkét fél stabilan és biztonságosan kezdhessen új életet.

Manapság ugyanis kevesen vannak olyan anyagi helyzetben, hogy a közös ház/lakás eladása fedezze két teljesen új háztartás kialakítását. A felmerülő kérdések pedig egyre több gyakorlati nehézséget hoznak magukkal. Ki maradjon az eredetileg közös otthonban? Ki tudja kifizetni a másikat? És aki elmegy, hogyan kerülje el, hogy ne egy lehangoló albérletben kössön ki?

Egy válás éppen elég nehéz csomag érzelmileg. Komoly kihívás kulturáltan, szélsőségesen megnyilvánuló indulatok nélkül kezelni, hogy egykori álmaink szertefoszlottak és valami egészen új jövőkép után kell néznünk. Ha pedig ehhez hozzájárul egy hosszabb ideig tartó „kényszer együttélés”, az még a leghiggadtabbakat is próbára teheti.

Otthon a pokolban

Eszteréknél két évig húzódott ez az áldatlan állapot. Az első évben annyira nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, hogy mindkettőjük egy bosszúálló óvodás szintjére süllyedt. „Tamás azt mondta, nem hajlandó eladni a lakást, a saját kezével újította fel, benne akar maradni. Én viszont nem tudtam rögtön kifizetni, több időbe telt megteremteni az ehhez való anyagi hátteret.

Borzalmas volt a közös élet úgy, hogy valójában már látni sem akartuk egymást. Mindketten utáltuk a helyzetet, így lassan állandósult a másik bosszantása. Egy egyszobás garzonban pedig bőven volt erre lehetőség. Ő késő éjszakáig járatta a tévét, mert tudta, hogy idegesít. Én válaszul mindig akkor kapcsoltam be a mosógépet, amikor fürdeni ment. Ha vásárolni indult, egy kiló kenyeret sem volt hajlandó hazahozni nekem, hiába kértem. Bosszúból csak a saját kiteregetett ruháimat szedtem be az erkélyről, ha vihar tört ki, az övéit sosem.

FORRÁS: UNSPLASH

Tudom, ezek apróságnak hangzanak, de ha mindennaposak, eléggé el tudják venni az ember életkedvét. Főleg, ha rendszeres beszólásokkal vannak kísérve, mi pedig toltuk azt is rendesen… Gyakorlatilag kicsináltuk egymást idegileg. Végül egy közös barát ültetett le minket beszélgetni. Addigra már annyira leszívtuk egymás energiáit, hogy még a munkahelyi teljesítményünkre is rányomta a bélyegét a helyzet.

Közös felismerés volt, hogy nem mehet így tovább – ezután kezdtünk el normálisan együttműködni, és a következő év már egy „haveri” együttélés szintjén telt. Igyekeztünk mindenben segíteni a másikat, mint két udvarias lakótárs. De még így is nagy megkönnyebbülés volt, mikor eljött a különköltözés napja.”

Okosan – de hogyan? 

Eszteréknél szerencsére pozitív véget ért a történet, sokaknál viszont komoly gyűlölködésbe csaphat át, amibe teljesen belesüppednek. Épp ezért, ha valaki hasonló helyzetbe kerül, érdemes tudatosan felkészülni a kihívásokra, és egyeztetni ennek a “másfajta” együttélésnek a szabályait. Például tisztázni, hogy a korábban jellemző munkamegosztás – mondjuk te vásárolsz, én főzök – működik-e. Ha pedig nem, akkor mi az új felállás.

Nem árt megbeszélni azt sem, mi a helyzet a randizással, az új partnerek közös lakásba való meghívásával. Az apró gyakorlati részletek mellett pedig fontos pozitív gesztusokkal erősíteni a másikat abban, hogy ez az egész empatikusan, emberségesen is lebonyolítható – ahelyett, hogy pokollá tennénk egymás életét.

Nyitókép: Unsplash