Egy mérgező anya gondolatai, aki jó szülőnek hitte magát…

Annyira vártam ezt a babát. Évek teltek el, férfi még nem is volt a képben, de már akkor tudtam, hogy anya szeretnék lenni. Amikor pedig Péterrel összeházasodtunk, mindketten alig vártuk, hogy végre megjelenjen az a második kis csík.

Miután Tamara megszületett, a fellegekben jártunk mindketten. Annak ellenére, hogy a terhesség és a szülés nagyon megviselt, és maradandó nyomokat hagyott a külsőmön. De megkaptam, amire vágytam. Tami igazán jó baba volt. Evett, aludt, mosolygott, alig sírt. Édes, szófogadó kisgyerekké cseperedett. Leraktam a sarokba, míg a házimunkát intéztem, ő pedig csendesen eljátszott, matatott.

Szépen fejlődött, hamarabb is, mint a többi korabeli gyerek. Az oviban mindig kiemelték, milyen szépen rajzol. Verseket, meséket mondott, ünnepségeken mindig ő volt az egyik főszereplő. A bajok akkor kezdődtek, amikor iskolás lett. Továbbra is csendes gyerek volt, messzire elkerülte a galibákat. Viszont nem igazán tanult úgy, ahogyan kellett volna.

Hiába gyakoroltam vele itthon, hiába áldoztam rá tömérdek időt munka után, ő úgy tűnt, semmibe veszi az erőfeszítéseimet. Csúnyán írt, hanyag volt, és az ötösök mellé becsúsztak a négyesek is. Iszonyúan szégyelltem magam, mert mit mondanak a tanítók, meg a többi szülő ilyenkor? Hogy az én kudarcom, én vagyok képtelen megbirkózni a feladattal.

Emiatt szinte erőn felül járattam különórákra, pedig anyagilag egyáltalán nem voltunk eleresztve. Főleg úgy, hogy közben megérkezett Áron, a mi meglepetés babánk. Péter éjt nappallá téve robotolt a műhelyben, én meg vakulásig próbáltam az irodában megfelelni, hogy a bónuszból még a matektanárt is kifizethessem. Tamara viszont egyre lustább lett, és még hazudozott is. Hogy megy a hasa, meg fáj a feje. Ha hányt, akkor tudtam, dolgozat lesz.

FORRÁS: UNSPLASH

Közben meg elkezdett barátnőzni. Minden hónapban előjött azzal, hogy most egyiknek van szülinapi zsúrja, vagy a másik hívta át magukhoz. Nyilván sosem engedtem el. Ha nem vagyok ott, ki tudja, hogyan viselkedik, még szégyenben maradok. Ráadásul tudtam, hogy ilyenkor elvárás, hogy vigyen is valamit. Sütit sütni nem érek rá, az olyan ajándékok meg, amiket a többiek biztosan visznek, nem a mi pénztárcánknak valók.

Természetesen hozzánk se jöhetett senki. Mit mondanak a szülők, ha meghallják, hogy nekünk nincs ám három szobánk meg szép új bútorunk? Na és Áronkát hova tegyem addig? Tamara ezt sem tudta megérteni, de legalább a barátkozással felhagyott. Ekkor már éreztem, hogy az én kislányom nem úgy sikerült, ahogy elterveztem.

A kamaszkor és a középiskola pedig végképp megmutatta, hogy hiába szeretem a kislányom, be kell látnom: sosem lesz olyan, amilyennek lennie kellett volna. Újabban visszabeszél és követelőzik. Majmolni akarja a többi rettenetes tinit, holott megmondtam: az én gyerekem márpedig nem lesz „olyan”. Újabban fülig szerelmes Kornélba, a szomszédék idősebbik, nyakigláb fiába.

Persze Tamarára vall, hogy nem a Kornél öccse tetszik neki, pedig ott is a második gyerek sikerült jobban. Igaz, annak a fiúnak meg sosem kellene egy ilyen búvalbélelt, csontsovány, szerencsétlen lány. Mostanra nagyon belefáradtam, hogy a lányommal folyton veszekedni kell. Csak elveszi az időmet, energiámat Árontól, aki egy tünemény, és nem ezt érdemli.

Mindkét gyerekem egyformán szeretem, bármelyikükért megteszek akármit.

Tamarán viszont úgy látom, nem tudok már változtatni. Áronka bár még kicsi, máris komoly fiatalember, szinte okosabb, mint egy felnőtt. Mégsem buktam meg anyaságból, mert legalább a kisfiamra büszke lehetek.

Gál Orsolya novellája

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂