Egyszerű randinak indult, de végül menekülnöm kellett…

Egy sörözőben ismerkedtünk meg. Szombat este volt, a kerthelyiségben már mozdulni sem lehetett. Nem volt szokásom ilyesmit csinálni, de amikor megpillantottam az egyetlen üres széket az asztaluk mellett, odakéredzkedtem hozzájuk.

– Bocs, nem akarok zavarni – siettem leszögezni -, csak a barátnőmet várom.

– Dehogy zavarsz. Végre egy értelmes emberrel is beszélgethetek. Nem ezzel a hülyével kell töltenem az estét – bökött a haverja felé.

Szóba elegyedtünk. Onnantól kezdve sűrűn jártunk össze. Épp egy újabb estét töltöttünk együtt. Kilátástalannak tűnő kísérleteket tettünk rá, hogy nyugodtan beszélgethessünk végre, de valamelyikünket mindig félbeszakították az asztalunkhoz dülöngélő, alkoholtól felbátorodott férfiak tétova csajozási kísérletei. Látta, mennyire zavar a dolog. Kedves mosollyal fordult az újabb versenyzőhöz:

– Ne haragudj, de kettesben szeretnénk beszélgetni a barátnőmmel. Megtennéd, hogy magunkra hagysz minket?

Mindig ilyen volt. Mindenkihez végtelen türelemmel és megértéssel beszélt, nem hiába végzett gyógypedagógusként. Sosem érdekelte a pénz. Mély elhivatottságot érzett a szakmája iránt. Csak a segítő szándék munkált benne. Talán épp ezért volt olyan talpraesett, ha a nálam bepróbálkozó, részeg pasik leszereléséről volt szó. Sosem haragudott senkire.

Amikor egy reggel még a sörözőben talált minket, nem tudtuk nem észrevenni, hogy két férfi kipécézett magának. Már jó ideje fárasztottak a szövegükkel, amikor feltűnt, hogy az egyikük felém tartja a mobilját. A melleimet videózta.

– Ha most kamerázol, ajánlom, hogy tedd el, de baromi gyorsan – szóltam oda.

– Csak a barátomnak mutattam valamit rajta, nem videóztalak – hangzott a vérszegény kifogás. A telefon visszakerült a pasi zsebébe. Fellélegeztem kissé.

Fitymálva néztek ránk, amikor a barátom hozzám simult és puszikkal borított el.

Tudta, hogy félek. Ők pedig mindenáron éreztetni akarták, mennyire megvetnek minket, mennyivel különbek nálunk. Azzal dicsekedtek, hogy mindketten házas családapák, kéretlenül is az arcunkba nyomták a feleségükről és gyerekeikről készült fotókat. Ez volt az a pont, amikor már nem álltam meg szó nélkül.

– Bocs, de az előbb mondtad, hogy 38 éves vagy… gondolom, a haverod korodbeli lehet. Mindkettőtök párja otthon ül, vigyáz a pici gyerekeitekre. Mi huszonévesek vagyunk, se kutyánk, se macskánk, kit bántunk azzal, ha hajnalig itt bulizunk? Nektek viszont a családotokkal illene tölteni a szombat estét, nem azzal szórakozni, hogy velünk szívóztok egy kocsmában egész éjjel.

Éreztük, ezután a legjobb, ha minél gyorsabban lépünk onnan. De ők sem adták fel ilyen könnyen, követni kezdtek. Megálltunk, hogy elengedjük őket. Ők is megtorpantak. Ha gyorsítottunk a tempón, futólépésben jöttek utánunk. Ügyeltek rá, hogy tisztes távolságot tartsanak – épp annyira maradtak a nyomunkban, hogy megijesszenek, viszont elég messze voltak ahhoz, hogy ne keltsenek feltűnést.

– Félsz? – kérdezte a barátom. Nem volt szüksége válaszra. – Ne félj! Szépen haza fogunk sétálni. Fogd meg a kezem…

Úgy szorítottam, hogy belefehéredtek az ujjaim. Hátrapillantottam a vállam fölött. Újra előrekerült a mobil: a pasi immár a fenekemet videózta…

– Na, most lett elegem – szólalt meg ő, amikor észrevette a jelenetet -, hívom a rendőrséget.

Megálltunk. Szándékosan kihangosította a telefont, az üres téren visszhangot vert a diszpécser hangja. Titkon attól tartottam, hogy elhajt minket a fenébe, amiért ilyesmivel zavarjuk, de a vonal másik végén megszólaló női hang végtelenül kedvesen, aggodalmasan csengett.

– Csak sétáljatok tovább! Az ilyeneket általában már az is elriasztja, ha észreveszik, hogy a rendőrséggel beszéltek. Ha mégsem, akkor kiküldök egy járőrt. Csak menjetek tovább, de addig is, hallani akarom a hangotokat! Beszéljetek hozzám!

A két férfi azonnal megállt, ahogy meghallották a diszpécsert. Tanácstalanul néztek egymásra, de amikor rájöttek, hogy nem fogjuk bontani a vonalat, sarkon fordultak és elfutottak. Szépen hazasétáltunk. Épp, ahogy a barátom előre megmondta. És hogy miért zavarta annyira őket, ahogy elmélyülten beszélgetünk egy félreeső asztalnál egymásra mosolyogva?

Az, hogy engem semmi más nem érdekelt, csak a barátom mondanivalója, miközben belefeledkeztem kék szemei pillantásába? Az, hogy átölelt, megcsókolt és megszorította a kezemet, hogy abból merítsek erőt? Egyszerű – mert a barátomat Annának hívták.

Nyitókép: Unsplash