Elegem van a flegma, tiszteletlen férfiakból!

Az utóbbi időben komolyan fontolgatom, hogy szingli maradok.  A kertészkedést választom a társkeresők pusztítóan sekélyes, idegesítően sablonos világa helyett. (Mert a növényeim legalább meghálálják a gondoskodást, a törődést. 

A flegmaság, a figyelmetlenség, a nemtörődömség az, ami mostanában az elkedvtelenedés örvényébe taszít. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy mennyire bunkók, arrogánsak és cinikusak tudnak lenni azok a férfiak, akikkel próbálok beszélgetést kezdeményezni a randi appokon. 

Elöljáróban szeretném leszögezni, pusztán azért, mert markáns véleményem van az erősebbik nem ismerkedési (udvarlásról nem beszélhetek!) szokásairól, nem állítom magamról, hogy hibátlan vagyok. Megvannak a magam furcsaságai, de folyamatosan dolgozom azon, hogy minél boldogabbá és elégedettebbé váljak. 

Nem rágódom a múltbeli történéseken, és nem kergetek rózsaszín álmokat azzal, hogy varázsütésre meg fog jelenni az IGAZI az ajtóm előtt, akivel minden tökéletes lesz. 

Amikor társkeresőzöm, tényleg igyekszem jókedvet, frissességet, kreativitást, vidámságot csempészni a levelezésekbe. Úgy gondolom, döntés kérdése, hogy szebbé tegyem a másik napját azzal, hogy érdeklődően, nyitottan, elfogadóan fordulok felé.

De hiába igyekszem, mindenhez két ember kell. Sajnos azt érzékelem az elmúlt években, hogy a férfiakból valahogy kiveszett a kedvesség, az udvariasság édessége, és a tiszteletnek még a csírája is hiányzik belőlük. Jelentős részük általában teljesen érdektelennek tartja, hogy bármilyen módon inspiráljon és örömet szerezzen a nőnek. 

A szavaik (és direkt nem írtam mondatokat, hiszen ma már nem divat egész mondatokban kommunikálni) túlságosan szexorientáltak, a kérdéseik együgyűek, felületesek, közhelyesek. Ám ami még ennél is nagyobb baj, egyáltalán nem foglalkoztatja őket a belső világom, sőt arra sem kíváncsiak, hogy mi hiányzik az életemből. (Odáig pedig még csak gondolatban sem jutnak el, hogy mivel tudnának ehhez hozzátenni.) 

Leírom őszintén. Iszonyúan felmegy bennem a pumpa, ahogy böngészem az ezernyi hasonló profilszöveget: „Olyan nőt keresek, aki különlegessé varázsolja az egyszerű hétköznapokat.” „Társat keresek az Élet nevű utazáshoz.” „Szeretnék megismerni valakit, akivel komoly is kialakulhat.” – és még sorolhatnám. Csak az a baj, hogy közben elfelejtenek tenni azért, amire a szívük mélyén vágynak. 

Múltkor például összefutottam egy ötvenes üzletemberrel, aki saját állítása szerint hatalmas névnek számít a reklámszakmában. Kb. három órát szántam az előkészületekre, hogy pozitív benyomást keltsek a találkozón. Tudjátok, mi történt? A fickó foltos pólóban, kopott farmergatyában jelent meg, és savanyú izzadságszag áradt belőle. Ezt a fajta attitűdöt nem is az igényesség hiányának nevezném, sokkal inkább az érettség hiányának, és sajnos nem ő volt az egyetlen az utóbbi hónapokban, aki ekkora csalódást okozott. 

Nyilván nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a tisztelet minden kapcsolat alapja, mégis sok nőnek folyamatos kihívásokkal kell szembenéznie a valódi megbecsülés és respektus elnyerésében.

Persze tisztában vagyok azzal, ezek az „online viselkedések” részben a mai randikultúra számlájára írhatók. A virtuális kaotikusság, a választékáradat, az anonimitás és a következménytelenség látszata lehet az oka annak, hogy sokan nem akarnak (nem tudnak) valódi férfiként viselkedni. Én viszont nem szeretném az értékes időmet és a kreatív energiáimat olyanokra pazarolni, akiknek nincs elég muníciója a párkereséshez, a párkapcsolathoz.