Elrabol tőlem az internet, hogyan harcoljak érted?

Kedvesem, nem is tudom, hogy hol kezdjem. Annyi mindent szeretnék mondani neked. Bevallom, félek attól, hogy megbántalak.

Leginkább attól, hogy azt fogod majd hinni, nem szeretlek. Mégis muszáj írnom neked. Muszáj mesélnem magunkról. Rólam, rólad. Az életünkről, ahogyan én látom.

Nagyon szeretlek. Szinte látom, ahogyan most felhúzod a szemöldököd és bizalmatlanul nézel: ezzel mit akarsz elérni? Pedig nem elérni akarok bármit is, egyszerűen csak megérteni szeretnék valamit, valamit rólunk. Valamit az odaadásról. A hűségről. Magamról. Kínlódom, mert boldognak kellene éreznem magam, és közben minden szavamban, minden mozdulatomban, amit feléd teszek, segélykiáltás van. És ez nem jó. Nem akarom elfogadni, hogy ez belefér a szeretetbe. Mert egyre inkább azt hiszem, hogy nem fér bele.

Azért írok, mert talán ha a csipog a telefonod, hogy levelet kaptál, esélyem lesz arra, hogy figyelsz egy pillanatra. Hogy a játékhoz, hírolvasáshoz, kommenteléshez szokott szemed könnyebben reagál így rám, mintha azt mondanám: szeretnék beszélni veled. Hiszen ezt már jópárszor próbáltam, de türelmetlen és figyelmetlen lettél, mintha minden zavarna, ami a virtuális világon kívül van. Mintha én zavarnálak, miközben minden rendben: szeretjük egymást, jól élünk. Ugyan, mi beszélni valónk lenne? Ugye, milyen szomorúan nevetséges így leírva? Hidd el, megélve is az.

Úgy szeretnék egyszer úgy beszélgetni veled, hogy csak rám figyelsz.

Hogy nem a telefonod vagy a tableted képernyője mögül kémlelsz ki, hogy még véletlenül se tudjam, a mosolyod, vagy épp a nemtetszésed nekem vagy a képernyőn látottaknak szól-e. Tudom, erre most azt mondanád, ez egy durva túlzás. Mert igenis válaszolsz, ha kérdezlek, igenis mindenről lehet veled beszélni, ami a világban van. De engem ez nagyon kevéssé érdekel.

FORRÁS: PEXELS

A világ hírei nélkül egészen jól elboldogulok, de te hiányzol. Megosztjuk egymással az életünket, erre tettem fogadalmat. Te és én. Szövetségben. És ebből most már néhány hónapja hiányzik a “te”. Egyedül kevés vagyok a “mi”-hez. Minden szeretetemmel együtt is. Számomra a hűség nem egyszerűen szexuális hűség. Ennél sokkal többet, valami megkérdőjelezhetetlen odaadást jelent a te egész világodhoz. Viszont, ha kimaradok a világod egy jó részéből, ha a virtuális létezésben töltött idődből csak egy picit vagy hajlandó kilépni hozzám, akkor kihez és mihez vagyok hűséges?

Teremtsek láthatatlan barátot én is, mint azok a gyerekek, akik így pótolnak valami hiányt? Vagy költöztessem be magam én is  valamelyik kütyüm képernyője mögé és játsszam azt, hogy ez az én életem? Higgyem csak el, hogy boldogok vagyunk, hiszen a szex jó együtt? Igaz, hogy telefonnal a kezünkben, de enni is együtt szoktunk általában – meg egyébként is, ugyan mi bajunk van ahhoz képest, ahogy mások élnek?

Haladunk ebbe az irányba, és ezt nagyon nem szeretném. Nem akarom elfogadni, hogy ez így egy jó élet. Hogy ez az élet. Nem arra akarok büszke lenni, hogy mi nem bántjuk egymást. Már csak azért sem, mert számomra az, hogy nem figyelsz rám, hogy általában csak testben vagy jelen, igenis egyfajta bántalmazás. Valószínűleg soha nem akarnál bántani engem, ezért is használom ezt az erős kifejezést. Hogy felháborodj rajta, és így talán eljussak egy kicsit hozzád.

Szeretném, ha megértenéd! Ha most az az első gondolatod, hogy ugyan mi a fene bajom van, és épp ezért nyomkodod inkább a telefonod, hogy megkíméld magad ezektől a hülyeségektől, akkor tényleg baj van. Szeretném, ha tudnád, hogy nem akarok versenyezni zombikkal, virtuális seregekkel, de még világhírekkel sem. És nem, nem az a bajom, hogy nincsenek barátaim, mint minden normális embernek. Vannak barátnőim. Nem valamiféle hiányt akarok pótolni veled. Nem szeretnék pótolni semmit. Még csak nem is valamiféle illúziót kergetek a fejemben, amihez szeretném hozzáigazítani az életünket.

Tényleg szeretlek. Annyira, hogy igyekeztem elfogadni a függőségedet, ami a szemem láttára alakult ki. Annyira, hogy magamra vettem a felelősségét is. Azt mondtam, nyilván az én hibám, én lettem valahogy kevés, miattam szűntek meg az igazi beszélgetéseink, én nem tudok kapcsolódni ahhoz, ami neked igazán fontos. Tényleg szeretlek. Annyira, hogy felismerjem, hogy ez már nem fér bele a szeretetbe. És annyira, hogy most azt mondjam neked, bármit megteszek kettőnkért. De már azt is ki tudom mondani, hogy egyedül kevés leszek ehhez.

Hajni történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Pexels