Elsorvadok a magánytól, miközben itt fekszel mellettem…

Éppen a sütemény tésztáját kavarta össze a fakanállal, amikor a sütő órája olyan hangosan berregni kezdett, hogy összerezzent a hangtól.

A hús elkészült. Reggel óta várta haza a férjét, hogy este, ha megérkezik majd a munkából, minden tökéletes legyen. Fontos volt neki ez a nap – most egyszeriben fontosabb, mint bármelyik másik. Annyira hiányzott már az érintés az életéből, hogy kezdte elfelejteni, milyen érzés a simogatás.

Kitakarított, felmosta a padlót, azzal a különleges parfümillatú tisztítóval, amiről tudta, hogy a kedvese szereti. A kedvenc ételét főzte, a desszerttel, amit soha nem tud abbahagyni, muszáj az egészet megennie minden alkalommal. Megvette a vörösbort is, amit mindig a boltban hagytak, mert túl drága lett volna egy szokványos hétvégi ebédhez. Az üveg mellé tette a két öblös szájú borospoharat, és elképzelte, ahogy a koccintás után összeér az ajkuk…

Ám a rádióban elinduló szám kizökkentette a fantáziából. Amikor mindennel elkészült, kiválasztotta az egyik csipke fehérneműt a szekrény aljáról. Alig találta meg, mivel nagyon rég volt rajta utoljára, már nem is emlékszik a dátumra. Akkor nagy sikert aratott. Emlékezett arra az éjszakára, és nagyon vágyott rá, hogy újra nőnek érezhesse magát, mint akkor.

A fürdőszobában felöltözött. Mindig ott öltözött, még akkor is, ha senki nem volt otthon. Valami rejtett szemérmesség volt benne, még önmaga előtt is félt levetkőzni, ha tükrök voltak a közelben. A kötény alá rövid szoknyát és kihívó blúzt vett fel. A harisnyatartó kacéran hívogatta a férfi tekintetet – bár saját maga számára sokkal hangsúlyosabbak voltak a hibák a testén, amiket minden alkalommal észrevett.

FORRÁS: PEXELS

Leült a kanapéra, és várakozott. Keresztbe tette a lábát, majd vissza. Összekulcsolta a bokáit. Próbálgatta a pózokat, hogyan lehetne a legcsábítóbb feleség, mire a férje hazaér. Elképzelte, hogy fog örülni és mennyire tökéletes lesz majd minden. Ült, várta, hogy öt óra legyen, de a párja nem érkezett meg a szokott időben. Egy idő után már szinte harsogtak az agyában a másodpercmutató gúnyos kattanásai.

Mire fél hétre váltott az óra, már érezte, hogy fázik ebben az öltözékben, de elhatározta, hogy kitart, csak hogy minden tökéletes legyen. Végül megérkezett. Megint eggyel több ránc volt az arcán, mint tegnap. Ledobta a táskáját a lépcső melletti szőnyegre és a térdére helyezte a könyökét, majd a kezébe temette az arcát.

Váratlan volt ez a reakció, és fájdalmas is – hogy még rá sem nézett, mióta belépett a ház ajtaján. Ő odament és átölelte, próbálta enyhíteni a hátán cipelt terheket, a munka súlyának egy részét leemelni róla kezének simításával.

– Főztem vacsorát! – suttogta, mit sem törődve a maró fájdalommal, hogy a férje egy pillantást sem vet kihívó öltözékére, amiben már inkább feszengve érezte magát, mintsem kívánatosnak.

– Még dolgoznom kell. Amúgy sem vagyok éhes. – mondta a másik kissé ingerülten, majd rágyújtott egy cigarettára.

– A kedvencedet csináltam… – Már remegett a hangja a torkában gyűlő könnyek fojtó szorításától.

– Akkor sem kérek. Muszáj befejezem a munkát. Ne gondold, hogy minden rólad szól!

Fellebbezést nem tűrő volt a hangja, és a nő lelkében elsorvadt az összes szó, amivel meghittséget teremthetett volna. A férfi további szó vagy gesztus nélkül bevonult a dolgozószobába és magára zárta az ajtót. Kulcsra. Mindig kulcsra zárja, ha nem akarja, hogy bemenjen. És általában… nem, tulajdonképpen soha nem akarja.

Leült a kanapéra, ahol nemrég a pózokat gyakorolta, hogy öröme teljék benne annak, aki szép lassan kizárja őt nemcsak a dolgozószobából, de az életéből is. A kezével babrálta a harisnyatartó szatén szalagját és a csipke széleket. Aztán – mint olyan sokszor az elmúlt időkben – felkapcsolta a villanyt a hálószobában, közel állt az ablakhoz, és elkezdte levenni a ruháit. Titokban azt remélte, hogy valaki, aki odalent sétál, ha csak így, az ablakon keresztül is ugyan, de megkívánja.

Nyitókép: Pexels