Én ráncokkal, de méltósággal fogok megöregedni!

Mióta az eszemet tudom, a ráncokról csak úgy hallok mint csúf, gonosz, rossz dologról. Gyermekkorom óta azt sulykolja belém a világ, egy nő legyen feszes, sima bőrű, 20 éves, akkor is, ha az már szembemegy a józan ésszel.

Ezt látom a reklámokban, a filmeken, a közösségi médiában, az újságokban, de már a környezetemben is. Vannak olyan ismerőseim, akik észrevétlenül lettek Barbie babák az elmúlt években. Néhányat közülük alig ismerek fel. Nem mondom, hogy csúnyák. Nem.

Inkább szépek. Túl szépek. Már-már tökéletesek. De valahogy a pár évvel korábbi fotóikon még egyedi vonásaik és élettel teli arcuk volt, most pedig sorozatgyártású porcelán kinézettel mosolyognak a kamerába. Valahogy én sosem értettem ezt az őrült kapaszkodást a 20 éves kori önmagunkhoz.

Nekem mindig is tetszettek a szépen öregedő nők, akik tudnak méltósággal megöregedni. Akiknek a szemük és szájuk körül ott vannak a mosolyráncok. Akik homlokukon hordják az aggódást. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett rosszul, amikor megjelentek rajtam az első ráncok. Futottam ránctalanító krémet venni, mert a reklámok szerint varázsütésre szép leszek, csak kenegetni kell a bőröm.

Persze a varázslat elmaradt, a ráncok nem múltak, sőt, egyre többen lettek, én viszont ahelyett, hogy kés alá feküdtem volna elkeseredésemben, valamiért inkább megszerettem őket. Mert mit is kellene szégyellnem a ráncaimon? Hogy öregszem? Hát inkább büszke vagyok, hogy kiérdemeltem az öregedést. Hogy csúnya vagyok tőlük? Ki határozza meg, mi a szép? Számít nekem, hogy a világ szerint szép vagyok-e, ha jól érzem magam?

„A ráncok csak azt jelzik, hol a mosoly helye.” (Mark  Twain)

A ráncaim bizonyítják, mennyi érzelem és szív van bennem. A szemem körüli nevetőráncok emlékeztetnek a hajnalig tartó bulikra, amikor képtelenek voltunk abbahagyni a nevetést a barátnőimmel. Emlékeztetnek a családommal eltöltött minőségi időre. A sok mókára, ami olyan fontos része az életemnek.

FORRÁS: UNSPLASH

Meg persze arra is, hogy sosem találom a napszemüvegem, ezért aztán többet hunyorgok a kelleténél.De hát, mit tagadjam, az is csak én vagyok. A homlokomon lévő ráncok pedig eszembe juttatják, mennyire tudok aggódni a gyerekeimért, a szerelmemért, a szeretteimért, és mindenért is. Hogy hányszor ráncolom a homlokom értetlenkedve. Hogy az élet nemcsak vidámság, hanem egy hullámvasút.

És milyen sokat ültem már ezen a hullámvasúton, ahol a legmélyebb részeken csak sírtam magányosan és gondterhelten néztem a jövőm felé. Minden, ami történik velünk, nyomot hagy rajtunk, kívül és belül is. Lelkünkben az idő múlása bölcsebbé, érettebbé, nyugodtabbá tesz minket, míg arcukon az idő látható nyomai belső békénket, vagy épp békétlenségünket jeleníti meg.

Úgy érzem, aki a ráncait szégyelli, az nem fogadja el magát feltétel nélkül, és ilyenkor mindig egy barátom szavai csengenek vissza a fülembe: „Ha te nem fogadod el magad, hogyan várod, hogy mások elfogadjanak?” Szóval számomra az igényes, ápolt és ráncaikat büszkén viselő nők példaképek, akik kifutóra valók, és akiket szívesen követek.

Nyitókép: Unsplash