Észrevétlenül szűntél meg szeretni, pedig hittem magunkban…

5 év után is ugyanolyan boldogan jössz haza hozzám a munkából, mint a legelső napon, amikor végérvényesen nálad ragadtam. Emlékszem, nem beszéltük meg, hogy összeköltözünk, egyszerűen csak napról napra egyre több ruhám maradt ott. 

Egyre több fiókot szabadítottál fel nekem, egyre jobban húztál magadhoz, és egy idő után már nem volt kérdés, hogy hozzád megyek haza esténként a munkából. 5 év szép idő, főleg nekem. Sosem volt még ilyen hosszú kapcsolatom, valahogy mindig menekülőre fogtam.

Sosem éreztem a biztonságot, azt az igaz szerelmet, amit képtelen lennék elengedni. Amiért dolgozom, ha megfeneklik, mert mindennél jobban akarom. 5 év. Veled. Ezt nagyon akartam, tudod? De bevallom, mostanában szétszedtek a mindennapok, a pénz hajszolása, és valójában a közelségedet is régen éreztem már.

Azt sem tudom, milyen érzés már igazán nőnek lenni. Boldogan érsz haza hozzám, de már nem simogatsz, nem csókolsz meg. Fáradtan lerogysz mellém a kanapéra, és nézzük a tévét. Szeretnék hozzád bújni, de te most térre vágysz. Szeretnélek megcsókolni, de azt mondod: „Ne most, fáradt vagyok.”

Én meg hetek óta csak azon tűnődöm, mióta is megyünk el így egymás mellett. Mióta lettünk szeretőkből testvérek, barátokból már csak ismerősök? Megkérdezem tőled, mint minden nap: „Szeretsz még?” És azt feleled: „Hát persze, drágám”. Szavak.

Szavak, amikkel betakarózom, jó szorosan, hogy ne szembesüljek vele, hogy valójában nem érzem a szereteted. 

A pénz csak gyűlik és gyűlik, mi pedig szépen lassan elfogyunk. Elillanunk egymás szívéből. Sosem voltunk nyaralni. Ritkán mentünk étterembe, vagy csak sétálni kettesben. Talán egy kezemen megtudom számolni, mennyi közös programot csináltunk mi, együtt. De a pénz gyűlik.

A szekrény háta mögé elrejtettünk egy dobozt, abba tettük a megtakarítást. Szövögettük a terveinket, melyik szoba milyen színű legyen majd. Mikor vegyünk új mosógépet. Mikor cseréltessünk ablakot. De hogy mikor értél hozzám szerelemmel és szeretettel, azt nem tudom megmondani.

FORRÁS: UNSPLASH

Hogy lehet, hogy hiányzol az életemből, hiányzol a szívemből, miközben ott vagy mellettem? Hogy nem veszed észre, hogy nem vagyok boldog? Nem veszed észre, hogy már rég nem nevettél egy igazán jót velem? Mikor felejtettél el örülni az élet apróságainak? Mikor lettél ilyen keményszívű? Mi történt veled?

Csak állok a festékboltban, és azon gondolkodom: vajon ha fehér színű lesz a szoba, tisztább, világosabb, akkor majd ott jobban szeretsz? Ott majd újra kellek neked? Ott majd beszélgetsz velem? 5 év után is ugyanolyan boldogan jössz haza hozzám. Látom, de nem érzem. Úgyhogy úgy döntöttem, leülök veled és elmondom mindezt. Elmondom, hogy már rég nem vagyok boldog – te az vagy?

Elmondom, hogy már nem érzem magam nőnek melletted. Te annak látsz még? Elmondom, hogy látom a sok pénzt, amit gyűjtöttünk, de tényleg megérte, hogy időközben megtanultunk egymás nélkül létezni és elhanyagolni egymás szívét?

Elmondom, hogy kérlek, változtassunk. Kérlek, találd ki, mit tegyek, hogy újra visszataláljunk egymáshoz. Ugye te is akarod? Elmondom, hogy szeretlek és fontos vagy nekem – hogy ami most van, az az én hibám is. Elmondom, hogy nem akarlak elárulni, hogy a világon mindennél jobban szeretlek – de ha nem teszünk semmit, én inkább elmegyek.

Te vagy az a szerelem, akiért életemben először úgy érzem, megéri küzdenem. Ám amikor megtettem, szinte megkönnyebbülten távozott arcodról a mindennapos esti boldogság. Míg élek, nem felejtem el a tekinteted és a szavaid: „Mindig is te voltál a bátrabb kettőnk közül. Mit csináljunk, hogy újra boldogok legyünk? Menj el, kérlek, már régóta nem szeretlek. Kezdj új életet. Könnyebb lesz mindkettőnknek.” Ez volt az a pillanat, amikor döntöttem. Ideje felállni, koronát igazítani és továbblépni.

Nyitókép: Unsplash