Éveket áldoztam egy férfira, aki nem tudott kötődni…

Pár évvel ezelőtt egy olyan férfit szerettem érthetetlenül hosszú ideig, aki képtelen volt a kötődésre. Soha nem árult zsákbamacskát, már az elején elmondta, hogy neki ezzel gondjai vannak.

A konfliktusoknál – amiket általában én kezdeményeztem, mert lelkileg abszolút nem volt képes a támaszom lenni – mosta kezeit, hiszen ő szólt. Jó szöveg volt, sokáig takarózott vele, én pedig megettem, amit főztem. Az egyik legnagyobb harcom volt, de a mai napig nem bánom. Végigmentem az összes szakaszon, amin ember képes, ha úgy dönt, hogy megpróbálja megülni azt a lovat, ami bizonyos idő után állandóan ledobja.

Minden alkalommal találtam benne valami hívogatót, csábítót. Különlegesebbnek láttam, mint az eddigi férfiakat, akikkel beszélgettem vagy akikhez valaha közöm volt. Minden találkozásnál azt éreztem, hogy felrobban a szívem a mérhetetlen nagy szeretettől, és nem akartam megválni ettől. Szerettél már te is így valakit, ilyen rohadtul határtalanul? Szinte eszemet vesztettem.

Úgy éreztem, megéri kitartani, hogy ez a kontrollálhatatlan szerelem érzés nem lehet véletlen. Hogy az idő majd a segítségemre lesz. Úgy éreztem, álarcot visel, ami mögött egy olyan ember bújik meg, akinek igenis van szíve. Csak nem mutatja meg akárkinek. Méltóvá kell válni rá. (Tévedtem. Nincs annyi idő a világon, hogy méltóvá válj egy ilyen ember szerelmére, mert nem akarja.)

Mindenféle abszurd szöveget kitaláltam magamnak, csak ne adjam fel a reményt, hogy képes lesz megérkezni mellém és társai leszünk egymásnak. Évekig egy közösen alkotott illúzióban éltünk, amiben ő jól érezte magát, én pedig csak türelmesen vártam. Senki nem kényszerített rá, ez az én döntésem volt.

Forrás: pexels.com

Nem tudom pontosan felidézni, mikor érkeztem meg ahhoz a ponthoz, hogynem ő, hanem én kerültem az első helyre, de évek teltek el. Mintha megláttam volna magamat kívülről, és nem tetszett, amit láttam. Azt hittem, jót teszek, ha egy biztonságos bázist biztosítok neki. Én voltam a nő, aki mindig megbocsátott, akihez úgyis bármikor visszajöhetett. Aki mindig ugyanakkora szeretettel fogadta – és ezt ki kellett használnia.

Csak sokára vettem észre, hogy én lettem a nő, aki kezdett meghalni belülről, aki kizsigerelve érezte magát. Pedig csak érzelmi biztonságra vágytam. Számtalanszor gondolkodtam rajta: talán, ha elérhetetlenebb lettem volna, titokzatosabb, másabb, akkor is így alakul-e? De ma már biztosan tudom, hogy igen, mert ez róla szólt.

Olykor próbáltam úgy viselkedni vele, ahogy ő velem, de végtelenül szánalmasnak éreztem lesüllyedni a szintjére. Egyre ritkábban találkoztunk, egyre kevesebbszer reagáltam az üzeneteire, hiába kopogott, nem engedtem be. Olyan körforgás volt ez, amiből már ki akartam szállni. Végül, amikor tudtam, hogy képes vagyok a döntésem mellett kitartani, egy pillanatra beengedtem és elbúcsúztam tőle.

Tiszta vizet öntöttem a pohárba, amit már régen kellett volna. Hagytam megfakulni, majd elillanni ezt a kapcsolatot. Nem kapaszkodtam bele szép szavakba, hiú ábrándokba, nem akartam többet félni. Nem opció akartam lenni. Nem tökéletességre, hanem valódiságra, őszinteségre, jelenlétre vágytam. Hónapok teltek el, amikor egyik este megkeresett.

Szeretett volna visszatérni ahhoz a nőhöz, aki évekig minden cselekedete ellenére is visszafogadta.

Képtelen volt elfogadni, hogy megváltoztam és már nem vágyom rá. Ő még mindig az együtt megélt emlékekbe kapaszkodott és hiányolta azt az illúziót, amiben jól érezte magát. Én viszont olyan erősen képzeltem el nélküle az életem és adtam helyet benne másoknak is, hogy végül észrevettem a szebbet, a jobbat, a hozzám igazán méltót. És az álomnak nem volt más esélye, mint megvalósulni.

Nyitókép: pexels.com