A lélek mindig belehal az árulásba..

A zihálása megtörte az erdő csendjét, ahogy kapaszkodott felfelé a hegyoldalon. A gombaillat az orrába csapott, a rég hallott madárhangok szinte kiürítették az agyát.

Egy percre megszabadult a fájdalomtól és a lelkifurdalástól – az ötven éves test, ami kitartóan küzdötte magát a csúcs felé, most az egykori kislány lelkes boldogságával mozgott, aki mindig a természetbe menekült, ha valami bántotta. Megállt egy pillanatra.

Magába szívta az ismerős levegőt, de továbbinduláskor a fekete alkalmi cipő megcsúszott a nedves földön, és ez az apró disszonancia elég volt, hogy a vizes fűre esve agya is visszazuhanjon a valóságba. A fájdalom úgy rántotta össze a mellkasát, hogy azt hitte, belepusztul. „Ez jár az árulóknak – gondolta belenyugvással. – Akik úgy menekülnek önmaguk elől, hogy az otthonukat és a családjukat is elhagyják.

Csoda, ha fáj? Tíz év. Tíz éve nem láttam senkit az itthoniak közül. Tíz éve, hogy még a telefonbeszélgetéseket, videócseteket is kerültem. Apám talán a nevemmel a száján halt meg, és még a temetését is lekéstem. A bátyám egyedül asszisztált a sápadt, vékony árnyékként lézengő beteg mellett a rák játszmáihoz. Nem hívott fel, hogy vége, nyilván belefáradt a visszautasításokba.

Senki nem feltételezte a családból, hogy eljövök a temetésre. Kit minősít mindez, ha nem engem?” Úgy érezte, nem baj, hogy mindjárt kiugrik a szíve. Gyorsabban ment, csúszkált, botladozott a meredek, gazos részen. Büntette magát, örült, ha az egyszerű fekete nadrág felett egy alattomos tüske beleszúrt fehéren kivillanó bokájába. De ez nem volt elég.

A kis temető fölött, ahová fél órával a szertartás vége után sikerült megérkeznie, ott magasodott a régi hegycsúcs. Gyakran felmásztak rá a bátyjával gyerekkorában. Oda tartott most. Ha fáj, hát fájjon úgy, hogy minden sejtje kínlódva belerezonál! Felmegy még egyszer, utoljára, aztán visszatér New Yorkba, ami kellően távoli és zajos ahhoz, hogy mindent a valószínűtlenség homályába mosson.

FORRÁS: UNSPLASH

Régen is ez volt a legkönnyebb, a házassága felbomlása után: elmenekülni az országból. Nem akarta hallani a vigasztaló szavakat, el akarta felejteni, kicsoda, honnan jött, kikhez tartozik. Mintha ezzel a volt férje emlékét is eltörölte volna. Az egyetlen élhető megoldásnak tűnt, hogy elengedi a régi életét és újat kezd Amerikában.

A nyelvtudása, szakmája adott volt, kiválóan boldogult. A nyüzsgő nagyváros, az idegenség pedig tette a dolgát. Pulzáló vadsággal lökte lelkébe az új ingereket, és a múlt ezernyi emlékfoszlánya sikoltva menekült. Az apja halálhírére azonban minden rászakadt. Úgy érezte, nem bír távol maradni a temetésről. Itt kell lennie, ha csak pár óráig tartózkodik is az országban, és utána rohan vissza, mint egy túlélő, aki traumák fogságából szalad.

Az élet azonban kegyes volt – vagy kegyetlen? Mert az egészet lekéste.

Nem kellett szembenéznie a rokonok szemrehányó, értetlen, gyötrődő vagy kérdő pillantásaival. Nem kellett szembesülnie vele, hogy mindenki felett elment az idő, mindenki beleöregedett a saját gondjaiba, az apja betegségébe, a mindennapokba. Ő volt az egyetlen, aki az egészből kivonta magát, mint valami hideg, érzelmek nélküli robot, amit korábbi feladatai után hirtelen másra programoztak.

Nem nyújtott segítő kezet, megértő társaságot, vigaszt senkinek – egyszerűen elment, és megszűnt létezni a számukra. Felért. Az alatta elterülő kis falu látványa feltépte a maradék sebeket. Nagy levegőt vett az ismerős erdő illatából, majd leguggolt, belemarkolt a vizes fűbe, és artikulálatlan hangon szakadt ki belőle a zokogás: már tudta, érezte, hogy örökre itt ragad…

Hogy ismét felrúgja az életét, ismét hatalmasat vált – de most a visszatérés kedvéért. Mert soha többé nem tudná elhagyni ezt a helyet. Soha többé nem bírna még egyszer hátat fordítani a szeretteinek. Igen, ha abbamarad ez a görcsös sírás, felhívja a bátyját, és megmondja, hogy itthon van. És itthon is marad…

Nyitókép: Unsplash