Greta May: Az elnyomott férfiak is fellázadnak egyszer…
– Pocsék – közölte a nő ridegen a pincérrel. – Enyhén kellett volna átsütni, ehelyett alig bírom beleszúrni a villámat.
– Az enyém tökéletes – hangzott fel oldalról a férj szabadkozása, de nem tudta folytatni. Az éles hang félbeszakította, és visszaküldte mindkét fogást: készítsék el újra, ehető formában. Majd a pár tagjai között folytatódott a beszélgetés – vagyis inkább csak a feleség beszélt, dühös nehezteléssel. A szavaiból áradó megvetés körbelengte az étterem teraszát.
– Szóval holnap indulsz – szögezte le. – Összekészítettem a holmid. Letudod a tárgyalásokat, én addig segítek Zsoltikának az autóvásárlásban, és két nap múlva utánad megyek. Intéztem szállást, a cég által lefoglalt hotelt felejtsd el, nem fogsz részegen fetrengeni esténként Pistiékkel! Tudom, mi folyik az ilyen kiküldetéseken. Mariann mesélte, hogy Zoli a múltkor fizetős kurvákkal hempergett. Szégyellhetné magát, otthon várja a szerencsétlen felesége!
– Én soha…
– Ugyan! Te is megtennéd, ha nem figyelnék. Minden férfi disznó, a véretekben van a csalás!
A szomszéd asztalnál ülő tinilányok az utolsó mondat hallatán összevihogtak, a monoton szóáradat pedig egy időre megszűnt. A nő a táskája fölé hajolva keresgélt valamit, a férj vöröses arccal lazította meg a nyakkendőjét. Az utcaképet nézte, a suhanó autókat, amelyek távolodásukkal a szabadságot testesítették meg. Végül tekintete menekvést keresve a villamossíneken állapodott meg, mintha azok jelenthetnének végső megoldást kínjaira. A megváltás azonban nem jött: az intelmek folytatódtak.
FORRÁS: PEXELS
– Öt alsónemű, öt nadrág, öt ing. A kockásat kidobtam, máskor ne vásárolj nélkülem, botrányos az ízlésed! Az oldalzsebben találod a savlekötőt és az aranyérkenőcsödet…
– Helga! Muszáj ezt itt, kérlek?!
– Miért? Meghallják a csitrik? Nem hiszem, hogy meglepődnének. Azt gondoltad, hogy húsz évesnek néznek?
A férfiba beléfagyott a szó.
A ridegen elhadart mondatok még sebesebben követték egymást, de a hang egyre kevésbé jutott el a füléig. Rácsodálkozott a távolban világító közlekedési lámpára: milyen hívogató élénkséggel villog a piros, és milyen sejtelmes mélységekben játszik a zöld! Majd körülnézett.
Hirtelen minden másnak tűnt. A napsugár kacér érzékiséggel villant meg a kacagó lányok vörösesbarna haján. Egy arra sétáló kutya a terasz mellől mókásan felé kacsintott, és nyelvet lógatva kiröhögte, amiért még mindig emellett a boszorkány mellett üldögél. Úgy lökte ki maga alól a széket, mint akit megbűvöltek. Megvilágosodva, lelkes szenvedéllyel indult el a világ felé – az élet felé.
Egy percig még elmosódottan hallotta maga mögül a hangot: „László! Hova mész? Mit csinálsz, elment az eszed?!” De nem válaszolt, az öröm és a színek orkánjának ellenállhatatlan hívását követte. Először is jól berúg – gondolta elégedetten -, aztán felszed egy édes kis nőt, aki soha nem rikácsol. Legalább tíz kockás inget vesz, és kidobja a savlekötőjét.
Élni fog. Úgy igazán – hasított belé döbbenettel a felismerés, míg gyors léptekkel távolodott az étteremtől és a múltjától. Talán még nem késő…
Nyitókép: Pexels
