Greta May: Egy igazi nő szépségével egészíti ki a férfi belső értékeit

A professzor, mint minden reggel, ma is megnézte magát a tükörben indulás előtt. Sárgás fogaival elégedetten rávicsorított a képmására, szemrevételezte beazonosíthatatlan színű kockás ingét, amin csak egy egészen kicsi ételfolt díszelgett, közvetlenül a zseb felett. 

Megszokott mozdulattal feljebb rántotta a kopott, barnás színű szövegnadrágot a derekán, de hiába, mert az – öv híján – másodpercek múlva újra a csípője tájékára vándorolt, kivillantva szőrös, kövér hasát és egy régi műtét halványan megmaradt nyomait. Ám ő elégedett volt a látvánnyal. Nézte magát egy ideig, majd felvette a régi, kopott dzsekit, aminek csak a hónalja alatt volt egy kis szakadás.

„Jelentéktelen, apró diszharmónia, ami életszerűségével még értékesebbé teszi a holmit.” Ez volt a véleménye a szakadásról, és úgy általában az egész külsejéről, amit tökéletesnek látott – néhány apró, becsülendő tökéletlenségtől eltekintve, amik hozzátartoznak az élethez, és őt magát is csak még vonzóbbá teszik.

A professzor okos volt, ezért kevés ember vitatkozott volna vele. Nemcsak a tudományokban volt otthon, hanem úgy általában mindenben. Kiváló szeme volt az élethez, lenyűgöző éleslátással tudott beszélni sportokról, művészetekről, főzésről, vadászatról. Csak egyvalamihez nem volt jó szeme: a szerelmi élethez. Mindent reálisan látott – magát és a nőket kivéve…

Meggyőződéssel hangoztatta, hogy az „igazi” nőt nem érdeklik a külsőségek, ha párt keres magának. Egy igazi nő a komoly belső értékekre utazik, és nem riasztják holmi ételfoltok a ruhán, penészes ételmaradék a mosogatóban vagy szivartól bűzös szájszag. Egy igazi nő már húsz éves korában rájön, hogy érett, okos, nála sokkal idősebb férfira vágyik, akire felnézhet.

Piros körömcipőben, feszes combjait kivillantó miniszoknyában kíséri kedvesét mindenhová, mert magára nagyon is ad: divatos megjelenésével egészíti ki a férfi belső értékeit. A professzort senki nem tudta megingatni a fenti meggyőződésében. Elméletét épp olyan határozottsággal adta elő, mint a molekulák atomjainak jellemzőit vagy a biokonjugátum receptorokon keresztül kifejtett hatásait.

Nem csoda, hogy egy ismerőse vagy barátja sem volt elég bátor, hogy felvilágosítsa tévedésében. Ezt hallva nyilván senki nem csodálkozik, hogy szegény professzorunknak elég szegényes szerelmi élete volt. Tíz évvel ezelőtt néhanapján még belebotlott egy-egy lelkes tanítványba, aki hajlandó volt egy ideig „igazi nővé” válni a jó jegyekért cserébe. De most, 58 éves korára már egyre ritkábban történt ilyesmi.

Mégis minden reggel derűsen indult el otthonról. Tudta, hogy igazi nő kevés van a földön, de előbb-utóbb a nagy számok törvénye alapján jönnie kell majd egy feszes combú, dús hajú, húsz éves, bájos teremtésnek, aki szerelmesen elalél a szellemiségétől. Mindenki szurkolt neki, mert szerették. A kollégák, a parkolóőr, a házmester, a kedvenc kávézójában a pincérek. Mindenki szurkolt, de senki nem tudott segíteni.

Nem tudtak bemutatni neki egyetlen húszéves szépséget sem, aki odavan érte. Végül a kávézó főpincére unta meg a dolgot. Harminc körüli, sármos férfi volt, és jól ismerte az életnek azt az oldalát, amiben a professzornak nem volt módja elmélyülni. „Hasonlót a hasonlóval” – jelentette ki fölényesen az aggodalmaskodó pultosnak, majd rábeszélte a főnököt, hogy rendezzenek a kávézóban egy tudományos kerekasztal-beszélgetést.

Micsoda ötlet! Bármilyen képtelenség is volt, a főnök rábólintott, hiszen a professzorról volt szó. A pultos és a főpincér pedig fogadást kötöttek a terv sikerére. Így történt, hogy egy hét múlva a prof – elég gyér közönség előtt – a kávézó apró emelvényén ült egy fura, slampos, de élénk tekintetű professzor asszony társaságában. „Bosszantó nyanya” – szögezte le magában öt perc után, mikor majdnem összevesztek az antimont tartalmazó vegyületeken.

Csodálkozva hallgatta a nő tudományos érveit, de még nagyobb ámulattal szemlélte kopott, minden csábítást nélkülöző ruházatát. A szürke, bokáig érő szoknyánál már csak az agyonmosott, zöld pulóvert találta borzalmasabbnak, ami a lapos mellkason éktelenkedett. Az is csak addig volt egybefüggően zöld, míg egy fél csésze kávé nem landolt rajta. A professzor asszonyt azonban ez láthatóan nem érdekelte.

Mit számít egy kis pecsét, amikor az életnek olyan fontos dolgairól beszélgetnek, mint az antimont tartalmazó vegyületek jelentősége?! A professzor fintorogva és helytelenítve nézte a nőiség eme ellenpéldáját, mert az asszony megjelenése teljesen ellenkezett az elvárásaival és az elméletével. De lenyűgöző szellemisége ott tartotta. Beszélgettek, vitatkoztak, dühöngtek, csatáztak, végül nevettek.

Aztán másnap is találkoztak. Majd harmadnap. Negyednap. 

A professzor nőkről és szerelemről alkotott elmélete pedig lassan éppúgy megkopott, mint a ruhatára. Egyre kevésbé vágyott feszes combú, rajongó tekintetű barátnőre, és egyre inkább sóvárgott a frappáns visszavágások és szócsaták szórakoztató óráira. Már nem zavarta a lapos mellkason feszülő kopott pulóver, sem a kinyúlt bakancs fölött lengedező szürke szoknya.

FORRÁS: PEXELS

Nem zavarta a ráncos arc, sem a szemüveg nélkül vaksin révedő tekintet. Megismerte az asszony agyát és lelkét, és annyira megszerette, hogy a csomagolásnak már nem volt jelentősége. Sőt, idővel szépnek látta, akárcsak magát, amikor lelakott külsejével reggelente a tükörbe nézett.

Pár hónap után szőrös hasát kivillantva, pecsétes ingben kérte meg a professzor asszony kezét a kávézó teraszán. A hölgy igent mondott, mindenki tapsolt, mindenki boldog volt, csak a pultos nem, aki elveszítette a fogadást.

„Hasonlót a hasonlóval” – kacsintott a bajszos főpincér vigyorogva, miközben zsebre vágta a pénzt. A párocska pedig azóta is boldogan él – bizonyítva, hogy az okosságnak is vannak határai, és néha egy átlagember jobban érti az életet, mint a zsenik.

Nyitókép: Pexels