Gyász: Néha az életbe vetett hited is több lesz általa…
Pár perccel a hír előtt még mit sem sejtve majszoltam a szendvicsemet a parton. Mosolyogva néztem a tengert, élveztem a sós, párás levegőt, és mit sem sejtettem arról, hogy percek múlva újra átélem a mélybe zuhanást.
Aztán egyszer csak ott virított a telefonom kijelzőjén: meghalt. Pont, mint anyám halálakor. Nem arról kapok hírt, hogy nagy a baj, de még van remény, hanem arról, hogy vége. Egyszer csak lecsapott a kaszás. Vagy ha egy szebb narratívával akarok élni, akkor az angyalok magukhoz szólították, mert szükségük volt rá az égben. Őszintén szólva ez nekem, mint földi halandónak, kurva mindegy.
Számomra az egyetlen, ami biztos, hogy ismét elvesztettem egy embert, akit szerettem, tiszteltem, tanultam tőle. Több lettem általa emberként, nőként, állampolgárként és talán majd egyszer anyaként is. És ahogy ott ültem a homokban, torkomban a megakadt kenyérdarabkákkal, enyhe hányingerrel, azt kívántam, hogy bárcsak én is egy lehetnék a körülöttem önfeledten táncoló tömegből. Bárcsak ne kellene ismét mélyre mennem és megvizsgálnom a halál lélektanát!
Azt a tudatot, amivel mind kénytelenek vagyunk együtt élni: hogy bármikor bárkit, akit szeretünk, elveszíthetünk. Azért, mert ma még beszéltünk, korántsem jelenti azt, hogy holnap is fogunk. Hiszen anyámmal is világot váltottam meg az eltávozásának előestéjén. Persze rá tudom fogni, hogy megéreztem, mert olyan furcsa torokszorításom támadt, miután letettük a telefont, de ki foglalkozott volna ezzel…? Szerintem senki.
Most is napok óta éreztem valami rosszat sejtetőt, de betudtam annak, hogy négy hét alatt kétszer is összezúztam magam. Bőven elég rossznak tűnt ez is. Csakhogy a fizikai fájdalom – bármekkora közhely is – nem mérhető a lélek kínlódásához. Mert a lélek sokkal összetettebben gyógyítható. És ahogy ücsörögtem tovább – immár a biztos halálhír tudatában – egyedül az üvöltött bennem, hogy nem, nem, nem!!! Ezt most nem akarom, nem kell a fájdalom, nem hiányzik az űr érzése, és nem vagyok hajlandó ismét poklot járni.
FORRÁS: Pexels
És ezzel szépen meg is érkeztem a tagadás fázisához, amikor nem vagy hajlandó elfogadni a rideg valóságot. Ez elkerülhetetlen, mint ahogy az is, hogy haragszunk a halottra. Emlékszem, anyám halálakor a nővéremnek jóval hamarabb jött, mint nekem. Bevallom, még egy kicsit szórakoztatott is. Hiszen olyan gyermetegen édes volt, ahogy haragudott egy halottra, amiért meg merészelt halni.
Pont, mintha bármi közünk lenne hozzá, vagy döntésjogunk lenne erről. Nyilván el lehet hitetni magaddal, hogy ha jobban vigyázol, ha egészségesen élsz, ha eleget alszol, ha nem cigizel, ha nem iszol alkoholt, ha figyelsz vezetés közben… Meg egy csomó ilyen baromságot, de igazából mélyen belül a legtöbben sejtjük, hogy tényleg porszemek vagyunk, és jóformán nulla befolyásunk van a nagy egészre.
Természetesen ezt most a gyász, a csalódottság mondatja velem. Jobb napjaimon igenis hiszem, hogy a saját sorsom kovácsa vagyok. Csak időről időre lecsap rám egy ilyen történés, amikor megrepedezik alattam a biztosnak hitt talaj, ami azt vonja magával, hogy újra kell építenem a hitvilágomat.
Azt, hogy van értelme szívvel-lélekkel szeretni, ha már arról úgysem lehet bizonyosságunk, hogy meddig tart, mi van utána.
Azt igenis tudjuk, hogy jól érezni magunkat a saját életünkben, a saját testünkben, a saját környezetünkben csakis rajtunk múlik. Ha valaminek, akkor ennek az irányítása ténylegesen a kezünkben van.
Nyitókép: Pexels
KREATÍV ÍRÁS KURZUS PECHÁL PETIVEL!
Ha mindig is érdekelt az írás tudománya, de még sose mertél klaviatúrát ragadni. Ha nem tudod, hogyan, de szeretnéd papírra vetni gondolataidat. Ha titokban csak a fióknak írogatsz, JELENTKEZZ! Részeltekért írj az info@igazino.hu mail címre.
