Gyászollak, és közben bűntudat kínoz…

Az egyetlen dolog, ami belém tudja fojtani a szót, az a halál. Arra az érzésre, ami akkor szakad fel bennem, nincs megoldásom. Olyankor csak a csend van és az idő.

Olyankor úgy érzem, hogy iszonyatos erővel húzza ki valaki a lábam alól a talajt azzal, hogy elveszi tőlem azt, akit szeretek. Akihez emlékek fűznek, akinek sokat köszönhetek, aki olykor minden létező szerepet képes volt betölteni, csak hogy jobban érezzem magam. És ez az a pillanat, amikor haragszom az Istenre is, mert elveszi az igazán jókat, és marad a sok megválaszolatlan kérdés és a bűntudat.

A veszteséget mindannyian máshogy dolgozzuk fel.

Amit én 1 hónapja érzek, az a soha el nem múló üresség belefonódik a mindennapjaimba. Csak az idő erejébe tudok kapaszkodni, remélve, hogy jobb lesz és az üresség helyét egyszer majd felváltja az elfogadás és a megszokás(?).

Augusztusban édesanyám kórházba került – már ez óriási stressz volt, hiszen legyen szó bármilyen betegségről, a szeretteinket egészségesen akarjuk látni és félünk, ha nem így van. Anya kijött a kórházból, utána egyik napról a másikra a kutyám úgy döntött, befejezi földi létét.

Tudom, az állatokkal kapcsolatban a vélemények megoszlanak. De el kell fogadnunk, hogy mindenkinél máshogy nyilvánul meg a szeretet. Nálunk ő családtag volt. 13 évesen, a születésnapján aludt el. Vele nőttem fel. Megnyugtató volt a tudat, hogy akármikor hazamegyek, ő ott vár. Az egyetlen, aki feltétel nélkül szeretett, mindegy, épp mit tettem aznap. A szívünkhöz nőtt, és most tanuljuk, hogy milyen az élet nélküle.

A 13 év alatti berögződések még velünk vannak.

Amikor ebéd közben lepillantunk egy percre a földre, de már nem kunyerál ott senki. Amikor még óvatosan nyitjuk az ajtót, nehogy megüssük vele, de már nem fekszik ott. A boltban még odapillantunk a hipoallergén tápokra – vagy egyszerűen csak jó lenne játszani vele, hallgatni a szuszogását. Érezzük a hiányát. Pótolhatatlan.

Majd utána „keresztanyám” távozott. Az idézőjel azért van, mert hivatalosan nem vagyok megkeresztelve. Ő mégis kisebb koromtól kezdve ezt a szerepet töltötte be a szívemben is, és az életemben is.

Amíg otthon laktam, sokat voltam nála. Vigaszt nyújtott, amikor a szüleim veszekedtek. Tanácsokat adott, amikor nem értettem, mi történik körülöttem. Szerettem nézni, ahogy főz. Úgy nyíltam meg előtte, ahogy senki előtt sem. A kedvességével és a humorával mindig levett a lábamról, nem maradt soha választásom, vele csak őszintén lehetett beszélni. Csodás édesanya, nagymama és feleség volt.

A teljes igazság az, hogy képtelen voltam sírni. Minden nap égetem a gyertyát és hiszem, hogy a helyen, ahová ment, béke van és nyugalom. Nem fáj semmi. Melegség van és ott van mindenki, akit egykor elveszítettünk. Hinni akarom, hogy az ott más.

Mégis minden este gyötör az üresség, a kérdések, amik maradtak, hogy vajon tettem-e eleget. Vajon elég kedves voltam-e, tudta-e, hogy szeretem, mert már olyan régen mondtam… Vajon mennyi fájdalmat cipelt a szíve – és ugye én nem voltam közöttük?

Minden nap várom, hogy kiszakadjon a torkomból az a nagy gombóc, amiben a még el nem sírt fájdalmaimat gyűjtöm. És ilyenkor mindig rájövök, hogy nem az elmorzsolt könnycseppek mutatják, ki mennyire fontos, hanem az érzés, amit hagyott. A szeretet, ami soha nem szűnik meg, hanem láthatatlanul él tovább.

Nyitókép: Unsplash