Gyűlölködsz és ítélkezel – de tényleg belelátsz a másik életébe?

Van egy szomszédom. Gabinak hívják. És az első perctől kezdve ellenszenves volt, amikor ideköltözött. Hosszú, barna haj, kék szem – vékony, nagyon önazonos nőt képzelj el. A korát el sem tudtam dönteni, rengeteg ránc fedi az arcát.

Mindig azt a végtelenül felszabadult kacagását hallottam a kertből. Zavart. Két gyerekkel érkezett, férfi sehol. Biztos eltartják. Különben a mai világban ki engedheti meg magának azt, hogy egy háromszintes házban, óriási telekkel és két gyerekkel egyedülálló anyaként éljen?

Nem ismertem magamra. Csak úgy fröcsögött belőlem a panasz, az ítélkezés, a gyűlölet, az irigység. Álltam a tükör előtt, és nem értettem, mi van velem. Szegény nő semmit nem tett. Én meg csak gyalázkodom. Kicsinyes vagyok és gonosz. Hideg vízzel mostam meg az arcom, hátha kicsit észhez térít, ez már nem az óvoda.

Összeszedtem magam, és átmentem hozzá. És ez volt az a bizonyos meghatározó pillanat. Becsöngetek és bemutatkozom, kicsit körülnézek, szemügyre veszem a nőt, és már ott sem vagyok – ez volt az eredeti tervem. Egy üveg pezsgőt vittem ajándékba. Végtelen szeretettel és kedvességgel állt az ajtóban. Beinvitált, én pedig megkértem, meséljen magáról egy kicsit, mi szél hozta erre.

Hamar a lényegre tért. Három éve temette el a férjét, írónő, leginkább regényekben utazik. Felém fordult és megkérdezte: van-e kedvem meginni vele azt a pezsgőt, amit vittem? Bólintottam. Azt kérdezte tőlem, hogy éreztem-e már úgy, hogy minden rossz történés és veszteség ellenére őszintén képes vagyok boldog lenni. Nem tudtam hirtelen, hogy mit mondjak. Egyáltalán milyen kérdés ez? – gondoltam.

– Tudom, mi jár a fejedben – mondta. – Egyedülálló anya, két gyerek, nagy ház, külsőség. Ezt látod te. És hogy mi van itt bent? Élethosszig tartó fájdalom, ami minden nap erősebbé tesz. A férjemmel 23 évig éltünk boldog házasságban, amikor egyik reggel nem kelt fel mellőlem. Megállt a szíve. És vele együtt az enyém is.

FORRÁS: UNSPLASH

De menni kell tovább az úton, tudod? Minden fájdalom ellenére is. Semmit nem akartam másképp csinálni, mint azelőtt. Az első nyaraláson, amit nélküle töltöttem, úgy éreztem, szétszakítja a szívem a bánat. De nem akartam megszakítani azokat a szokásokat, amik mindig is fontosak voltak számunkra. Ugyanúgy megcsodáltam a tenger kékségét és elvesztem a hullámok hangos morajában.

Újra éreztem, hogy itt van velem, fogja a kezem és együtt élvezzük a szép pillanatokat.

Ültem a meleg homokban, a gyerekek rohangáltak a víz mellett, és szerettem az egészet. Ugyanúgy elmentem sétálni késő este a parton – talán még néha a hangját is odaképzeltem, mintha épp egy régi történetet mesélne, amit már kismilliószor hallottam.

Őszintén tudtam mosolyogni, feltört belőlem az öröm, és nem azt éreztem, hogy mennyire nem teljes az életem. Nem azt a mélységes fájdalmat éreztem, amit maga után hagyott, hanem megnyugvást. Újra képes voltam kikapcsolódni, nem sírtam, és nem bánkódtam. Tudom, hogy ő is ezt akarná.

Regényeket írok. Gyógyítom magam. A férjem elvesztése még erősebbé tette bennem az iránta érzett, tiszta szerelmemet. Itt vagyok, és képes vagyok mosolyogni. Itt vagyok, és veled beszélgetek. Megtanultam örülni a pillanatoknak, azoknak, amiket kapok, mert semmi sem biztos az életben.

Nem hagyom, hogy elnyomjon a bánat és a gyász, de ez nem jelenti azt, hogy nem sírva alszom el esténként a férjem pólójában. Bocsásd meg a tapintatlanságom, rád zúdítom itt az életem. Mesélj magadról, kérlek – mondta aztán. Én pedig úgy éreztem, hogy képtelen vagyok megszólalni. Végtelenül szégyelltem magam, amiért ítélkeztem. Semmi más nem jött ki a számon csak az, hogy:

– Csodállak téged, az erődet, a gondolataidat, a kitartásodat.

Még hosszú napokig a hatása alatt voltam a történetének, és elgondolkodtatott, milyen könnyen ítélkezünk mások felett. Csak azért, mert látunk valamit, amire irigyek lehetünk, ami szúrja a szemünket, mert talán nekünk nincs, vagy nem abban a formában.

És hogyan változik meg a véleményünk, ha belátást nyerünk az emberi sorsok fájó zugaiba. Egyből nem irigyeljük a másik életét, ha látjuk az eddig megtett lépéseit. Inkább elismerjük és kezet nyújtunk, hogy segítsünk. Egy életre megtanultam.

Nyitókép: Unsplash