Ha a nagyszülők idősek, már hiába törődnének az unokákkal…

Beesünk az ajtón. Hosszú volt az út, legszívesebben a csomagokra rogynék a fáradtságtól, de nem lehet. A magunkkal hozott gyümölcsöket el kell tenni, és ott vannak a gyerekek is, akik alig várják, hogy végre visszakaphassák az anyjukat.

Az anyjukat, aki játszik velük, meghallgatja őket, aki nem folyton fáradt és elfoglalt. Nem csoda: most jöttünk a nagyszüleiktől, és ők alig láttak belőlem valamit az elmúlt hétben. A szüleim messze laknak és idősek. Késői házasság egyetlen gyermeke vagyok. Az a hálátlan fajta, aki messzire költözött otthonról, és most nem tud részt venni a szülei mindennapi küzdelmeiben.

A hatalmas kert, ami korábban amolyan másodlagos kiegészítő keresetet nyújtott, most egyre nagyobb teherré vált. A terményeket már nem lehet könnyen eladni, bonyolult az adminisztráció, és ők idősek, a felét sem értik. De abbahagyni sem tudják – ez az életük, az örökségük, aminek én csúnyán hátat fordítottam férjhez menéskor.

És itt vannak a gyerekeim, akikhez már három éve nem jönnek a nagyszüleik, mert nem bírnak. Betegesek, nem tudnak hosszasan utazni, így hát megyünk mi, amikor csak tudunk. Igen, de mióta iskola van, mikor is tudunk? Az őszi, a téli és a tavaszi szünetben egyszer. Most három hét szabit vettem ki, egy a saját családomé, kettő a szüleimé belőle. Mert ha náluk vagyunk, az nem együtt töltött idő.

A gyerekek egész nap tévét néznek, vagy jobb esetben játszanak valamit a kertben, amíg én, az apjuk és a nagyszüleik dolgozunk. Mert sok a munka, és kevés az idő. Szívesen segítek, de úgy érzem, a tengerből próbálom kimerni a vizet. Ha valamit megcsinálok, jön is a következő igény, amit jó lenne azonnal teljesíteni, de még jobb lenne, ha már kész is lenne.

FORRÁS: UNSPLASH

Sokáig nem értettem: ha én megcsinálok valamit helyettük ötször gyorsabban, mint ahogy ők tennék, a szüleim ez idő alatt miért nincsenek a gyerekekkel? Aztán egyszer anyám megfogalmazta: nem tud velük mihez kezdeni. Nem hallja őket rendesen, mert már rossz a füle. A lábai a fagyizóig is nehezen viszik, a játszótér ki van zárva, mert ott nincs mosdó, ahová szaladni kell.

Mesét olvasni meg a rossz szeme miatt nem tud. A társasozáshoz türelmük nincs. Azt hiszem, a gyerekvigyázáshoz sincs már. Állandóan azért reszketek, hogy remélem, szót fogadnak a gyerekek és valóban nem mennek a ciszterna közelébe. Nem másznak fel a korhadófélben lévő fára és nem gyilkolják le egymást, amíg senki nem néz rájuk. Mert nem néz rájuk senki, amíg ott vagyunk.

Az unokák iránti figyelem egyetlen formája a rájuk való főzésben merül ki.

Pedig nem voltak ilyenek szülőként. Nagyokat kirándultunk, bicikliztünk. Édesapámmal esténként társasoztunk, ő tanított meg minden kártyajátékra, amit csak ismerek. Édesanyám óvónő volt, az a fajta, aki minden gyereket imád. De már nyolcvan évesek. Magukba fordultak, sok fájdalommal élik a mindennapjaikat, és egyszerűen nem képesek többre. Megértem.

Beletelt néhány évbe, amíg rájöttem, hogy az én gyerekeimnek ugyanúgy nem lesznek csodás nagymamás összebújós-kényeztetős emlékeik, mint ahogy nekem sem voltak. És nem fognak együtt focizni a nagypapával sem. Pedig nekik élnek a nagyszüleik mindannyian, de a férjem szülei is idősek. A legnagyobb lányunknak még vannak velük közös emlékei abból az időből, amikor aktívabbak voltak.

De a kicsik mozgékonysága már inkább bosszantja őket. Hiába nincs kertjük, ők sem érnek rá a gyerekekre. Ha náluk vagyunk, mást sem hallok, csak azt, hogy a gyerekek hova ne menjenek, mit ne csináljanak. És nem azért, mert nem szeretik őket, hanem mert ha elmozdítanak egy tárgyat a lakásban, az már nekik plusz terhet jelent visszarendezni, megtalálni. Esetleg veszélyes is rájuk egy felgyűrődött szőnyeg vagy egy rossz helyre tett puff. Megértem.

Így náluk rendfenntartót játszom és igyekszem annyit kint lenni a gyerekekkel, amennyit csak lehet, hogy ne zavarjuk őket. Viszont nekik sincs gyakorlatilag kapcsolatuk az unokáikkal. Az ott töltött idő kedves emlékeibe csak helyszínként tudnak szerepet vállalni, résztvevőként már nem. Nem rajtuk múlik. Elkerültük egymást valahol az időben.

Amikor ők még igazi nagyszülők tudtak volna lenni, akkor még nem  voltak unokáik, most pedig már késő: hiába vannak, már nem tudnak kapcsolódni hozzájuk. Nincs bennem rossz érzés feléjük emiatt, csak sajnálom, hogy így van. És sajnálom a gyerekeimet, akik nem tapasztalhatják meg, hogy milyen, amikor egy nagyszülőnek tényleg van elég energiája nagyszülőnek lenni.

Zalai Rita novellája

Nyitókép: Unsplash