Ha apám pofon vágta anyámat, némán ettük tovább a húslevest…
Sokáig nem is gondoltam, hogy áldozat vagyok. Ahogy azt sem, hogy már a születésem pillanatában megpecsételte a sorsom apám és anyám példája. Ha nem is örökre, de sok időre…
Apám nem volt őrjöngő szörnyeteg, amilyennek a bántalmazókat képzelik. Kedélyes embernek ismerték, konoknak, de segítőkésznek. A mai napig van olyan, aki azt mondja, arany szíve volt. Ha elakadt egy ismerős autója, őt hívták. Ha kölcsön kellett valakinek, adott. Akkor is, ha nem volt miből.
Néha azért kellett spórolnunk, mert „szegény szomszéd”-nak nem mondhat nemet. De amikor anyámtól ellopták a buszon a pénztárcáját, verést kapott, mert nem figyelt. „A nőt ölelni, szeretni és nevelni kell. Néha butácska, ilyenkor a férfiembernek kell helyrerázni az agyát.” – Apám ezt a mentalitást hozta otthonról…
Kislányként azt hittem, úgy normális, hogy egy családban a nevetés mellé néha könnyek is járnak. Anyám legendásan vidám nő volt, sokat tréfálkozott. Csak utólag értettem meg, hogy ez volt a védekezési technikája: a vicceknek köszönhetően kerülte el a vitákat. Apámnak mindenről határozott álláspontja volt, nem szerette, ha ellentmondtak neki.
Ilyenkor nekihevülten érvelt, gyakran gúnyolódott. Idegeneknél egy idő után feladta, elterelte a szót – de otthon nem. Ott ő volt az úr. Könny szökik a szemembe, ha felidézem anyám zavart nevetését, amit gyerekként őszinte kacajnak véltem. Viccelt, ha nem vitte rá a lélek, hogy helyeseljen a hülyeségekre, amiket hallgatnia kellett. Ellentmondásról szó sem lehetett.
Ha mégis rászánta magát – főleg a mi érdekünkben -, jött a pofon.
Nem vita közben, hanem utána. Mondvacsinált okokból. Volt olyan vasárnapi ebéd, ahol terítés közben még nevettünk. Apám régi történeteket mesélt, játékosan megfricskázta a húgom orrát, engem pedig azzal ugratott, hogy pápaszemes leszek a sok olvasástól és nem kellek majd senkinek. Megpaskolta anyám fenekét, milyen szépen piroslik a tűzről levett rántott csirkecomb.
FORRÁS: UNSPLASH
Aztán az első kanál levesnél csattant a pofon. Túl sós. Ez figyelmetlenség! Egy családanya nem engedheti meg magának, hogy figyelmetlen legyen. Meg kell tanulni, hogy minden feladat felelősség… Mi, gyerekek, ilyenkor úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna. Anyánktól tanultunk: ha a nő kap egyet a férjétől, ne hozzuk még kellemetlenebb helyzetbe a reakcióinkkal. A legjobb családban is előfordul. Nem történt semmi, mindenki egye a levest tovább!
Hogy milyen egy bántalmazás? Én tudom. Más, mint amilyennek az áldozathibáztatók képzelik. Százféle. Ezerféle. Van, ahol vérig megy, van ahol „csak” lélekig. Néha még ütni sem kell, elég egy gúnyos mosoly. Anyámon sosem voltak nagy sebek, de utólag már értem: az egész életét elnyomottként élte le. Folytonos igyekvésben, nehogy kihúzza a gyufát.
Ezt láttam magam előtt, ezt szívtam magamba. Biztosan nem lepődik meg senki, hogy az első kapcsolatomban engem is vert a fiúm. 17 éves voltam, két évet húztam le vele. Azt hiszem, akik hatalomra vágynak, ösztönösen érzik, ki a kiszolgáltatott. Valószínűleg látta rajtam, hogy csak az ilyesfajta életet ismerem. Hogy számomra a szeretet azt jelenti: a másik irányít, én pedig meghunyászkodom.
Szerencsére jött az egyetem, ahol többféle ember közt forogtam. Egy hétvégén lementünk a barátnőm anyjáékhoz tanulni. Ebédkor ott ült az asztalnál az egész család, és beszélgetés közben vita alakult ki a szülők közt. Tapintatosan bámultam a tányérba, és vártam a csattanást. Nem akartam zavarba hozni Melinda anyját, hogy épp rábámulok, mikor a pofont kapja…
A pofon azonban nem jött. Ekkor hallottam először egyenrangú félként vitázni egy feleséget a férjével. Ez volt az első olyan momentum, ami a változás felé indított. „Azok a nők, akiket vernek, igazából nem érdemelnek szánalmat – mondta egyszer egy egyetemi osztálytársam, aki nem ismerte a múltam. – Hiába szeretnéd őket megmenteni, valójában ezt akarják. Erre vágynak.” Akkor még nem volt erőm elmagyarázni, hogy nem így van.
Hogy az élet és az emberi lélek ennél sokkal bonyolultabb. Hogy a gyengét nem elítélni és hibáztatni, hanem segíteni kell. Ma már tudom, hogy egyetlen ilyen reakciót sem szabad szó nélkül hagyni. Bár nem ez lett a főállásom, szabadidőmben bántalmazott embereken segítek, nőkön, férfiakon, gyerekeken. És csak bízni tudok benne, hogy idővel mindenki megérti: nem hagyhatjuk magukra az áldozatokat.
Laura történetét Greta May jegyezte le.
Nyitókép:
