Ha elválnak a szüleim, a Mikulás megutálja őket?

Fáradt volt és zavart. Szorongatta a mackót a takaró alatt, közben mutatóujja beleakadt a jól ismert szakadásba. Még hetekkel ezelőtt felbomlott a varrás a játék állat füle alatt. Meg akarta varratni anyával, most mégis szinte megörült a meleg, megnyugtató puhaságnak.

Belefúrta az ujját, mintha ezzel kapaszkodót talált volna az élethez – de a felnőttek viselkedése így sem ment ki a fejéből. Még alig voltak emlékei, inkább csak valami homályos ösztön jelezte, hogy a mai napnak nem így kellett volna lezajlania. Jönnie kellett volna a Mikulásnak – az oviba jött, és ide is biztos készült, mert otthagyta apa szekrényében a nagy, piros ruháját.

Ő meg pár nappal korábban megtalálta, mikor a szülei a konyhában voltak és olyan furcsán beszéltek egymással, mint mindig mostanában. Apa akkor azt mondta, hogy a Mikulás minden jó gyerekhez eljön, hozzá meg főleg, mert ő tényleg szófogadó. Azért hagyta itt a kabátját is, hogy át tudjon öltözni, mielőtt meglátogatja. Ne legyen  poros vagy havas, amiért napközben végigjárt egy csomó ovit és iskolát.

Szóval, a Mikulás apa szerint készült hozzájuk, aztán mégsem jött. És a legfurább, hogy ezt mintha mindenki elfelejtette volna. Pedig tegnap még vettek cukrot és valami piros lét, ételszínezéket. “Sütit csinálunk együtt, ha hazajössz holnap oviból. Ebből lesz rá a máz” – mondta anya a boltban. Ő mindig kedves, és be szokta tartani, amit ígér, mégsem sütöttek piros mázas sütit.

A Mikulás sem jött. És mintha a vidámság is eltűnt volna. Tényleg, mennyi ideje tűnt el a vidámság? Nem tudta. Négy évesen nehéz számon tartani a napokat.

“Anyukám sokat nevet, apukám sokat beszél” – mondta egyszer az oviban, mikor a szüleiről kérdezték. Csak most jött rá, hogy ez már nem igaz. Valahogy csend van mindig, vagy fura duruzsolás hallatszik a konyhából, amikor a szülei bezárkóznak. De nincs bolondozás, közös tévézés, anya nem kiabál apának, ha kezdődik a híradó, és apa nem mesél történeteket a munkahelyéről.

Még a szomszéd bácsit sem szidja, aki mindig a helyére parkol. Olyan nagy némaság lett. A közös vacsorák is eltűntek. Régen nem volt szabad bevinnie az ételt a tévé elé, most meg biztatják: “Egyél a szobában, közben nézheted a mesét!” 

Feküdt, szorongatta a macit, és a kis fejében egyre gyűltek a változások apró bizonyosságai. Tényleg minden más. Mint mikor a mesében a gonosz király kerül trónra és megtiltja az országban a mulatságokat. Mit kell ilyenkor csinálni? Talán mégis ő az oka. Talán nem öltözik reggel elég gyorsan, vagy túl sokat húzza az időt lefekvés előtt – ezért nincs piros süti, ezért nem jött a Mikulás.

Izgatottságában még jobban belevájta ujját a macifül alatti szakadásba, megnyalta a száját, és gyerekeszével nagy döntést hozott: kimegy a felnőttekhez, és megkérdi, mi a baj. Ám mikor felkászálódott az ágyból és halkan kinyitotta az ajtót, megcsapta a fülét a megszokott, fura duruzsolás. És akkor hirtelen megértette, mi ez. A bábszínházban is így veszekedtek egymással a mackótestvérek, halkan, hogy a többi állat meg ne hallja. Szóval, a szülei veszekednek, elfojtott hangon, titokban.

Már nem volt kérdeznivalója, visszabújt az ágyba. Tudta, hogy nem ő a hibás – a Mikulás a felnőttek miatt nem jön, ők viselkednek rosszul. Meg kell javulniuk, különben semmi nem lesz olyan, mint régen… De hogyan mondja meg nekik? Nem tudta. Csak szorította a mackót, és tűnődés közben elnyomta az álom.