Ha szeretsz valakit, azzal nem harcolsz folyton apróságokért…

2022-05-20 Barok Eszter Szerintünk

Egy félreértés miatti veszekedés résztvevője voltam a minap egy régen látott gyerekkori barátnőmmel. Elgondolkodtatott, mi a fontosabb: kimondani, hogy igazunk van, és a másik hibázott, vagy elengedni az egészet, mert ennél fontosabb a másikkal való kapcsolatunk.

A barátnőm, aki másik városban él, mint én, egy ronda betegségből épül fel épp, ami amiatt a fizikai kapacitása limitált. Azt beszéltük meg, hogy amikor hazalátogat a szüleihez, busszal felmegyünk Mátrafüredre, ott megebédelünk, aztán lejövünk gyalog. Ez kb. 5-7 kilométer lejtmenetben bicikliút mellett. Kellemes séta egy lábadozónak is, de azért mégis csak szép tájakat lát az ember.

Igen nehéz volt családjaink mellett időt találni erre a programra, amikor sikerült, csak pontosítani kellett. „11:45-ös busz?” – kérdeztem Messengeren. „Az késő” – válaszolta a barátnőm. „Jó, akkor legyen 10:00” – mondtam erre én. Három órával később már a buszmegállóban álltam a sorban, amikor kiderült, hogy a barátnőm tíz órási indulásra gondolt tőlünk, míg én a tíz órási buszra.

Félreértettük egymást, mert mindkettőnk fejében más kirándulós rutin élt: ő a barátoknál szokott találkozni, én a buszmegállóban… Borzasztóan felhúzta magát, hogy én nem kommunikáltam világosan, pedig ő hajókirándulást mondott le miattam. Én pedig dühös voltam, hogy úgy szervezte a programot, hogy rá se nézett a menetrendre.

Hiszen akkor rájött volna, hogy nincs olyan busz, amit 10 órási indulással tőlünk elérnénk. Ráadásul 9:40-kor jöttünk rá a turpisságra, addig simán kiért volna otthonról is, ha akar. De nem akart rohanni. Egy szó mint száz, legalább tíz percig veszekedtünk, egyszer ő csapta le a telefont, egyszer én. Visszagondolva, azt hiszem, a hirtelen jött meleg és az éhség – én akkor brunchot terveztem, és nem ettem otthon semmit – ment az agyunkra.

FORRÁS: UNSPLASH

Tíz perc után – amikor már kezdtek terítékre kerülni a “mert te soha” és “mert te mindig” kezdetű gyilkos mondatok – hirtelen kitisztult a fejem. Egy pillanat alatt megértettem: félreértettük egymást, mert egyikünk se precízen kommunikált a nagy családi rohanás közepén. De ennek nincs jelentősége. Nem az a lényeg, hogy egy ilyen pitiáner ügyben ki hibázott nagyobbat és ki kevesebbet.

Hanem az, hogy szeretjük egymást és időt akarunk együtt tölteni, erre kell tehát megoldást találni. A megoldás fizikai szinten adta magát: felmentem egészen Sástóig, ott megittam egy sört a tóparton, hogy legyen valami a gyomromban. Ő pedig feljött Füredre az egy órával későbbi busszal, amíg én lesétáltam szépen az erdei ösvényen.

Aztán kiültünk együtt egy kedves kis vendéglő teraszára az erdő szélén, szépen megebédeltünk, és hazasétáltunk a bicikliúton, ahogy azt eredetileg is terveztük. Csak így egy órával később. De vasárnap volt, gyerekek a nagyszülőkkel, belefért. A történtek fényében aztán elgondolkodtam: hányszor van úgy, hogy egy piti, hétköznapi apróságon felkapja az ember a vizet valakivel, aki egyébként fontos számára.

Az apróságból aztán az indulat hevében odakiabált mondatok mentén fájdalmas sértések és sértődések születnek. Kialakul egy hatalmas veszekedés – sok hűhó semmiért -, aztán az ember annyira feldühödik, hogy nincs is kedve találkozni a barátjával. Hány és hány barátság mehet rá arra, hogy az ember ragaszkodik az igazához! Megbántja a másikat, aki azok után jogosan érzi úgy, hogy nem szeretik, nem fogadják el.

Pedig ezek csak játszmák. Igen, ezek játszmák, a sértett egóról szólnak. A végén mindig egyetlen dolog számít: fontos nekem a másik ember, akarok vele kapcsolódni – vagy azt akarom, hogy igazam legyen, mindenáron? Ebben az esetben egyszerű dolgom volt: tudtam, hogy az együtt töltött idő a cél, ami – kis átszervezéssel ugyan, de – megoldható. Ám volt egy pont, amikor majdnem vérig sértettük egymást.

Ami akár azt is hozhatta volna, hogy nemcsak közös kirándulás nincs, de még mosolyszünetet is tartunk egy időre. Értelmetlen lett volna. De mégis, hányszor sétál be az ember ebbe az utcába, hányszor hibázunk ekkorát?! Nem kell, hogy mindig igazad legyen, mert az esetek nagy részében teljesen mindegy, ki hibázott.

Az számít, fontos-e számodra a másik ember, akivel a vitád, félreértésed, veszekedésed van.

Mert ha igen, akkor meg kell találnod a módot arra, hogy újra kapcsolódjatok (és ha szükséges, higgadtan beszéljétek át a megéléseket, megértéseket, tanulságokat). Ha pedig a válasz saját magad számára az, hogy nem, (már) nem fontos, akkor is el kell engedned magát a konfliktust. Csak épp vele együtt az embert is, akivel egymásnak feszültetek… hát ilyen egyszerű ez. Csak mindig túlbonyolítjuk.

Nyitókép: Unsplash