Ha túl sok nő tanul, nem születik elég gyerek?

Túl sok a nő a felsőoktatásban, ezért félő, hogy kevesebb gyerek születik – ez a hír borzolta fel a kedélyeket az elmúlt napokban. Nem akarok politizálni, sem a helyzet szociokulturális okain merengeni, csak egy történetet szeretnék megosztani, amivel mindenki azt kezd, amit tud. 

Anyai nagymamám 1907-ben született. Jó képességű, éles eszű lány volt, de hiába érdekelték a természettudományos tárgyak, elemi után egy út nyílt meg előtte: a gazdasszonyképző, hogy jó feleség legyen. Bözsikének, mert így hívták, volt egy kicsit lassú, átok rossz öccse, Lacika, aki gimnáziumban tanult tovább, hogy egy napon ő vigye majd tovább a családi vállalkozást.

Csakhogy Lacikának nem ment az iskola: szívesebben kártyázott, nőzött, később ivott is. A családnak nem volt pénze a temérdek magántanárra, hogy átrugdossák a renitens fiút, ezért Bözsit íratták be a gimnáziumba, hogy korrepetálja és szemmel tartsa öccsét. Bözsi boldog volt. Négyen voltak ekkor lányok a 200 tanulóból a vidéki gimnáziumban.

Az órákon csendes megfigyelőként vehettek részt, a hátsó padokban, hogy ne vonják el a fiúk figyelmét. Óra után tanár kísérte őket „a pihenőbe” a szünetekre, a megszólításuk kisasszony volt. Külön feleltek, a tanár urak erősen flörtöltek velük. Ezeknek a vizsgáknak nem volt tétjük, mindenki tudta, hogy a lányok csak úri huncutságból ülnek ott.

A kitűnő érettségi után Bözsike kicsit eltévesztette a házszámot: orvos akart lenni. Anyja idegesen törölgette a szemét, apja jóízűen kacagott: „Bözsike, osztán ki főzne addig a férjedre, amíg te doktorkodnál? Ne legyél bolond!” Természetesen szó sem lehetett ilyen bohémságról. Lacikát íratták be egyetemre (aki végül soha nem végezte azt el), Bözsi pedig szépen férjhez ment a fiúhoz, akit az apja választott neki, a nagyapámhoz.

„Tiszteltem, becsültem Imruskámat, de én Dezsőt szerettem, aki szegény fiú volt.” – Így emlékezett nagymamám arra az időszakra, amikor kis híján megszakadt a szíve. Haláluk előtt, 60 év szünet után aztán még egyszer utoljára találkoztak. Dezső elénekelte Bözsinek, hogy „Csak egy kislány van a világon” meg „Gyere velem akáclombos falumba!” Akkor már egyikük se tudott önállóan járni.

FORRÁS: UNSPLASH

Imruska, egy jóvágású, kreol bőrű, kék szemű férfi, aki rajongva szerette nagymamámat, nevetett a továbbtanulási szándék hallatán: „Ugyan már, minek tanulnál, drága? Jó sorod lesz mellettem életed végéig!” Az is volt, amíg Imrét el nem vitte a szívroham a kukoricaföld közepén, miután államosították három generációja munkáját, a patikáját.

„Ott maradtam három gyerekkel szakma nélkül, minden nélkül egyedül” – milliószor elmesélte. Fel is nevelte a három lányát egymagában, látástól vakulásig takarított. A lányok meg fát vágtak, kályhát pucoltak, főztek, mostak otthon, később pedig szőttek, hogy a csekély bért kiegészítsék valahogy. A három lány aztán a 60-as években mind egyetemre ment: Judit nagynéném fogorvos lett, Manci pszichiáter, a legkisebb, anyám pedig gyógyszerész.

Nem él már egyikük sem, elpöfékelték a tüdejüket, mint a fiúk, hiszen akkor az volt a divat, és őket már nem lehetett elnyomni. A szocialista feminizmus áldozatai voltak: egyenlő bérért dolgozhattak ugyan, de otthon várta őket a második műszak… Azokban az időkben még szégyennek számított, ha egy nős férfi mosogatott vagy főzött. Sajnálták is a társai, hogy nem jó asszonyt vett el, aki „gondoskodna róla”.

Fura ebbe belegondolni. A nagyanyám generációja számára még nem az volt a természetes, hogy egy nő szabadon tanulhat, majd választhat pályát, a többségnek erre soha nem nyílt lehetősége. Az anyám korosztályának már támogatták továbbtanulási szándékait, sőt, akár katonának vagy űrhajósnak is mehettek, ha arra vágytak.

De közben még hiányzott az a fajta otthoni munkamegosztás, ami mentesítette volna őket a gyereknevelés és a házimunka oroszlánrésze alól. Így aztán hiába tanulhattak és dolgozhattak kedvükre, az üvegplafon a többségük számára végig megmaradt. Feleségként és anyaként kevesen tudtak igazán magas pozícióba jutni, netán komoly tudományos eredményt elérni.

Akik mégis megugrották a lécet, azok minimum tízszer annyit dolgoztak, mint férfi kollégáik.

A mi generációnk csak lassan – sok szakítással és rengeteg válással, a kelleténél több egyszülős családdal, rengeteg egyedülálló fiatallal – tanulja azt, amire korábban soha nem volt mintánk. Az egészséges önmegvalósítást, az egyenlőségre – és véletlenül sem egyformaságra – való törekvést a párkapcsolatban, a családon belüli igazságos munkamegosztást.

Mindez ugyanis nem csupán minden másnak is alapja a tárgyaló/kutatóasztalnál, hanem az egyetlen út is ahhoz, hogy kiegyensúlyozott, ép családok és egyének között élhessünk. És persze mi magunk is azzá váljunk. Előttünk a lehetőség, hogy a jövőt válasszuk, ne a múltat, ami nagyanyám irdatlanul nehéz életét is keretezte… Ugyan miért mennénk hátra?

Nyitókép: Unsplash