Ha utálod az embereket akkor miért lettél orvos?

Emlékszem, hogy először a huszas éveim elején találkoztam bunkó orvossal. Persze utólag inkább humoros. Van abban valami egészen balkáni művészfilmes, hogy benyitsz egy rendelőbe, ahol az orvos unottan mered maga elé.

Fel sem néz, csak a golyóstollát kattingatja a néma csendben ki-be, ki-be, ki-be. Köszönök, ahogy tanítottak, jó hangosan. Nem köszön vissza és nem néz fel. Nem baj, tudom a dolgom, deréktól lefelé vetkőzöm, felfekszem a nőgyógyászati vizsgálószékre.

– Magának cisztája van –  jelenti ki.

– Jézusom, és az baj? – ülök fel rémülten.

– Nekem nem – vonja meg a vállát, aztán ennyiben maradunk.

A köszönés kifelé menet is elmarad. Megtudom mástól, hogy a vállvonogatás azt jelenti, hogy nincs komoly bajom, csak neki „ilyen a stílusa”. A következő alkalommal addig állok az ajtóban és szuggerálom, amíg nem hajlandó visszaköszönni. Csak sikerül kipréselnie magából egy üdvözlést, egészen emberi lesz tőle. Sokáig meg voltam róla győződve, hogy ez a szint az orvosi bunkóság non plus ultrája.

Hiszen egészen mostanáig csak kedves egészségügyi dolgozókkal találkoztam. Rácsodálkoztam az SZTK-ban öreg nénikre türelmesen mosolygó asszisztensekre, a terhesgondozóban az extra figyelmességre. És arra, amikor egy anyajegy levételnél nem a magánrendelésére hívott a bőrgyógyász, hanem az államiba.

Amikor már meg voltam róla győződve, hogy mindenhol emberi bánásmóddal és empátiával találkozom, dr. Szörnyella de Frász karjaiba futottam a 12. heti, mindent eldöntő genetikai ultrahangon. Ha már aláírja az ember lánya, hogy felvilágosították a magzati genetikai tesztekről, ugye csak rákérdez ezekre a fizetős, ráadásul nem olcsó szolgáltatásokra.

Ettől a kérdéstől Szörnyella doktornő hirtelen átváltozott idegbeteg fúriává, hogy én azt hiszem, hogy az állami ellátás bezzeg ingyenes? 850.000 forint egy magzatvíz mintavétel, én meg amúgyis másfélmillió forintjába kerülök az államnak! Az egész ultrahangot végiggonoszkodta, hogy mekkora ingyenélő vagyok, aki állami ellátásra jár (25 éve fizetem a TB-t).

Aztán a kezembe nyomta a papírokat és távoztam. Sajnos már csak fél órával később – miután jól kisírtam magam és a terhesgondozóban megnyugtattak – támadt kedvem visszamenni és rárúgni az ajtót. Amióta elmeséltem ezt az esetet több embernek, egyre újabb és újabb rémtörténeteket hallok egészségügyi dolgozók bánásmódjáról.

Az aggódó kismama, akit vérzéssel lecsesznek az ügyeleten, hogy legközelebb rendelési időben jöjjön. Az a nő, akire egy magánkórházban  (!) rászóltak, hogy ne nyavalyogjon szülés közben. Vagy egy másik, aki szülni készült és lecseszték a kórházban, hogy minek ment oda. Az a baj, hogy akármennyire nagyszájú is valaki, ilyen kiszolgáltatott helyzetben mindnyájan leblokkolunk a sokktól.

Csak utólag tudjuk, hogy mit kellett volna mondani. És fogalma sincs senkinek, hol, hogyan lehetne hivatalosan panaszt tenni úgy, hogy annak következménye legyen. Hiszen bizonyíték sincs az elhangzott szavakra. Bár a várandós nők érzékenyebbek, de ettől függetlenül mindenki kiszolgáltatott helyzetbe kerül egy orvos előtt. Hiszen alá-fölérendeltségi viszonyban vagyunk.

Nem kérdés, hogy az orvos a domináns fél, az ő tudása dönt emberi életekről, kezelésekről, műtétekről. Csak sokan közülük elfelejtik, hogy egy ilyen helyzetben nem agresszív irányításra van szükség. Nem leugatni, kigúnyolni, még jobban megalázni kellene azt, aki már eleve megalázó helyzetben érzi magát.

Az orvosi hatalom, ha nem szédíti meg az embert, egészséges esetben védelmező dominanciában nyilvánul meg. A beteg aláveti magát, az orvos pedig dönt, kezel, gyógyít, műt. De mindezt empátiával, türelemmel, emberi bánásmóddal lenne köteles megtenni.

Én azért továbbra is hiszek és bízom a korrekt egészségügyi ellátásban.

Szerencsére sokkal több a jó élmény, mint a rossz. De ettől függetlenül azt gondolom: aki nem tud türelemmel fordulni a kiszolgáltatott, ijedt emberek felé, az akkor sem alkalmas orvosnak, ha több évtizedes tapasztalata van és a világ összes szakmai díját bezsebelte.

Nyitókép: Unsplash