Hagyjuk-e a gyereket nyerni a játékban?

Megoszlanak a vélemények, érdemes-e a gyereket nyerni hagyni a társasjátékban, sportban, bármilyen egyéb játékban.

Vannak, akik azt mondják, az elején jobb, ha finoman győzelemhez segítjük, hogy megízlelje annak édes ízét, ezáltal motiválttá váljon – de legalábbis ne verje ki a palávert, miközben visítva feldönti a bábukat. Én azt mondom, fölösleges ceremóniázás, a valóság elhazudása ez, ami később csak még több frusztrációt szül.

Érettségnek megfelelő játék

Kezdjük az elején. A gyerek mindig olyan játékot kezdjen el játszani, amihez elég érett. Társasjáték esetén fel tudja fogni a rajtot, a célt és a szabályokat, sportjáték esetén fizikailag képes arra, hogy elérje a kosarat, megrúgja a labdát, befusson a kör közepére. Az, hogy ezekben még nem tökéletes, nem baj: kaphat, sőt, kapjon is segítséget! Legyen ott a felnőtt, mutasson rá, hogy így vagy úgy érdemes lépnie, emelje föl, léptesse közelebb a kosárhoz, hogy be tudja dobni a labdát. Érezze azt, hogy figyelnek rá a játékban, fontos az, hogy megértse, mi kell ahhoz, hogy jól teljesítsen a játék célja érdekében.

Ha ezek a feltételek teljesülnek – érettség és segítségkapás -, a gyerek teret kap ahhoz, hogy egyre jobbá, gyakorlottabbá, rutinosabbá váljon a játékban. A következő lépés nem is őt, hanem a szülőt, vele játszó felnőttet érinti: el kell fogadni, hogy a 3-4 éves gyerek bizony balhézni fog, ha élete első szabályjátékában nem ő ér először célba. Visítani fog, mert életkori sajátosság, hogy még nem tudja úgy kezelni a frusztrációt, mint egy idősebb gyerek vagy egy felnőtt. Ezt azonban ugyanúgy – ha nem jobban – meg kell tanulnia, mint a szabályokat a játékban. Ami azt illeti, ez az egyik legfőbb célja minden játéknak.

Jót akarunk rövid távon, de hosszú távon ártunk

Lehet, hogy jót akarunk, amikor a legfiatalabb játékos kedvéért meghajlítjuk a szabályokat és hagyjuk, hogy ötöt lépjen egy helyett, vagy nem ütjük ki a bábuját a cél előtt, bár épp oda tudnánk csak lépni. De ilyenkor a valójában csak elodázzuk a hisztit, nem elegánsan túllépünk rajta, rövid vigasztalás kíséretében. Ha ugyanis ezeket megtesszük, hol a határ? Mi választja el az első szabályhajlítást a következőtől, és mi garantálja azt, hogy a gyerek a következő körben nem kezd hisztizni pusztán azért, mert nem azt mutatja a dobókocka, amit látni szeretne rajta? És ha mindent meghajlítunk, hol marad a játék, hol marad a valóság maga?

A hiszti az elején természetes, kis nyugtatás után a szabályok meghajlítása nélkül haladjunk tovább. Mutassunk példát: mi magunk kacagjunk egy nagyot, ha épp veszítünk. Mutassunk rá a játék fonákságára: hogy sokszor utolsókból lesznek az elsők és fordítva, és hogy a szerencse forgandó, nem minden rajtunk múlik.

Visszavágó játék  – lehetőség, hogy nyerjen

Ahogy telik az idő és gyűlnek a tapasztalatok – magukkal az analógiákkal – a gyerek egyre kevesebbet fog balhézni, ha nem ő nyer. Az ötévesem ma már nyújtja a kezét, ha veszít, és mosolyogva gratulál. “Visszavágó?” – kérdezi. Mindig legalább két kört játszunk, hogy erre lehetősége legyen. Ha szériában veszít, bizony még elkámpicsorodik, de már nem balhézik: ilyenkor mindig átbeszéljük, mi volt a vereség oka. Nem figyelt oda, kiütésre játszott, vagy egyszerűen fantasztikus stratégiát vitt végig, de a szerencse épp nem neki kedvezett.

Forrás: Unsplash

A gyerekek lassan, fokozatosan, tanulják meg kezelni a vereséget, és annak útján egy sor egyéb érzést. A győzelmet is, amit illik méltósággal, szerényen viselni, de megélni annak örömét – az örömöt, ami csak úgy lesz teljes, ha a vereséget is átéltük már, hiszen fekete nélkül fehér sem létezne. A szülő nem tehet mást, minthogy mindebben a gyereke mellett áll, vigasztalja, cirógatja, később átbeszéli vele a lehetséges okokat. Gondoljunk bele, az életben sem lesz lehetősége arra, hogy a valóságot mindig a csemete saját aktuális igényeihez igazítsa, megóvva őt minden csalódástól. Abban viszont élete végéig mellette lehet a szülő, hogy átsegítse őket azon…

Nyitókép: Unsplash