Hálátlan a diplomás menekült, ha nem akar éhbérért dolgozni?

Naponta hálát adok azért, hogy nem tudjuk, milyen az, amikor menekülni kell onnan, ahol egész életünkben éltünk. Remélem, ez így is marad, de közben látom, mennyi ítékezést szül a tudás hiánya. 

A minap az egyik ukrán menekülteket segítő csoportban váltott ki népharagot a tény, hogy egy értelmiségi testvérpár nem akar segédmunkázni, és kevesli a bért is. A helyzet sajnos nem egyedülálló. Kibombázták őket a városukból februárban, de a lakosság nagy részéhez hasonlóan azt hitték, húsvétra már vége a harcoknak.

Eltelt több mint két hónap, és a menekülteknek szembe kellett nézniük azzal, hogy egyhamar nem kapják vissza a régi életüket – már ha egyáltalán valaha megtörténik. Ez már önmagában megrázó realizáció lehetett. Közben pedig azt is nagyon szégyellik, hogy – mivel tartalékaik alig voltak – jelenleg vadidegen magyar befogadójuk tartja el őket.

Hiszen munkát helyismeret és nyelvtudás híján – csak ukránul és oroszul beszélnek – nem találnak. Két értelmiségi nőről beszélünk, az egyikük egy egyetemi docens asszisztense volt, a másik könyvelő a hazájában egy nagy cégnél. Két gyerek is jött velük, míg a férjeik maradtak otthon harcolni, de a háború miatt az ő munkahelyeik is megszűntek.

A kisvárosban, ahol befogadták őket, lehetőség volna betanított segédmunkát vállalni a gyárban. A három műszakért jár 180 ezer forint. És itt jön a felháborodás, amelynek tárgya, hogy a menekültek inkább szétnéznének más országban, hátha adódik jobb lehetőség. Hogy is lehetnek ennyire hálátlanok az országgal szemben, amely befogadta őket?

FORRÁS: UNSPLASH

Mit várnak idegen állampolgárként, nyelvtudás nélkül: felsővezető pozíciót havi másfél milláért? Tejjel-mézzel folyó Kánaánt, kerítést kolbászból? Nem tudják, hogy sok magyar értelmiségi is gyárakban robotol éhbérért?! Miféle égbekiáltó szemtelenség ez?! Nos, erről szó sincsen. Attól, hogy kedden lebombázták az otthonodat, és csak egy hátizsáknyi holmid maradt a régi életedből, szerdára nem lesz belőled más ember.

Ugyanazok lesznek az igényeid és preferenciáid, mint azelőtt voltak. És ha maradt még benned életigenlés, meg fogod nézni, hogy adott tudással és képességkészlettel hol találsz a leginkább testhezálló munkát. Ha sehol nincs orosz szak, ahol asszisztens lehetnél a felsőoktatásban, és még szolgálati lakást is kapsz, akkor nyilván el fogod fogadni segédmunkás állást.

Csak épp megnézed, melyik országban kapod érte a legtöbb bért, hogy mielőbb a közelébe kerülj a régi életszínvonaladnak. Tartsd észben: őt nem köti Magyarországhoz mindaz, ami téged. Nem beszéli a nyelvet, nem itt nőtt fel, nem köti ide szerető család, barátok hada. Számára az elveszített hazájához, otthonához képest a többi ország között csak annyiban van különbség, melyik mennyire támogatja a menekülteket.

Mennyire segítik elindulni az életben az óriási vesztesége után. És esetleg van-e olyan infrastruktúra, amiben általa beszélt nyelvre bármilyen oknál fogva szükség lehet. Vagy ha nem, hát legalább a nyelvet könnyebb megtanulnia. Vagy azért, mert szláv nyelv az is, vagy azért, mert sok óraszámot biztosít az állam a tanuláshoz.

Nem, egyáltalán nem hálátlan az a menekült, aki nem marad Magyarországon.

Akikről tudok, nagyon is hálásak mindazért, amit kaptak, és sokan közülük maradnak is, amíg szükséges. Sokan viszont úgy vannak ezzel, hogy ha nem élhetik a régi életüket a hazájukban, legalább a lehető legjobb életminőséget igyekszenek megtalálni. És ennek érdekében készek akár néhány hetet kereséssel tölteni.

Ez azonban egyáltalán nem baj: azt mutatja, hogy még dolgozik bennük az életösztön, nem fásultak el teljesen. És hogy bármi is történt, a menekült státusza nem változtatta őt automatikus más emberré – hála az égnek. Mi pedig, akik békében élünk a hazánkban, egyet kívánhatunk csak minden menekültnek. Azt, hogy kapja vissza mielőbb a régi életét. Vagy ha az nem lehetséges, kapjon helyette egy talán még annál is jobbat…

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂