Hogyan segíts a párodnak, amikor gyászol?

Kerestem, de nem találtam erre választ. Pedig égetően szükségem lett volna rá. Tudni szerettem volna, miként tudok segíteni a férjemnek a gyászfeldolgozásban. 

Nem vagyok szakértő, szóval, csak a saját tapasztalataimat oszthatom meg, de azt remélem, hogy ezzel is kicsit beljebb lesznek azok, akik ne adj’ Isten hasonló helyzetbe kerülnek. Egy éve hunyt el az anyósom. A férjem imádta őt, ahogy én is.

Még sosem történt velem hasonló. De miután elkezdtem felocsúdni a tragédia és a veszteség fájdalmának ködéből, az egyetlen célom az lett, hogy enyhítsek a párom fájdalmán. Nos, már most leszögezhetem: ez lehetetlen. Akkor még nem tudtam. Azt reméltem, valamiképp csak-csak sikerül. Nagyot tévedtem.

Meg sem fordult a fejemben, hogy úgy tegyek, mintha mi sem történt volna. Mindketten tudtuk: az élet megy tovább, és nekünk élnünk kell. De eszembe nem jutott durván rábírni a felejtésre. Akinek erre van szüksége, az szól. Az jelzi, hogy szeretne kikapcsolódni, kérni fogja a figyelemelterelést.

Mindenki teljesen egyedi módon gyászol, másképp dolgozza fel a történteket. Nálunk nem volt menekülés a gyász elől. Minden pillanatban a valóságban időztünk. Elmaradtak a közös filmnézések, a szokásos randik vagy baráti összeröffenések. Ezeket most a csendes és magányos pillanatok váltották fel. Szerintem – akármilyen csúnyán hangzik – hagyni kell a másik felet szenvedni. Persze ettől még a szemünket rajta kell tartani. Én magamon is azt figyeltem meg, hogy olyan lettem, mint egy árnyék. Az ő védő árnya.

Nem tolakodtam be erőszakkal a gyásszal teli magánszférájába. Nem próbáltam erőszakkal mosolyt, nevetést kicsalni belőle. Ugyanakkor nem is igyekeztem túl erőszakosan segíteni a gyászban. Legfeljebb két-három alkalommal biztosítottam arról: velem bármikor, bármiről beszélhet, és sírjon nyugodtan, ne fogja vissza magát.

Banálisnak tűnhet, de fontos arról biztosítani a gyászolót, hogy nyitottak vagyunk a kommunikációra, legfőképpen az érzelmi kitárulkozásra. Ez utóbbi olyan dolog, amit vagy megtesz valaki, vagy nem. Nem lehet rá kötelezni és vétek megpróbálni. Pedig nekünk, nőknek, ez a gyengénk. Azt akarjuk, hogy a férfi beszéljen, tárja ki szívét, és aztán a keblünkre öleljük, megvigasztaljuk. Gyengéd és megértő szeretetünkbe burkoljuk és úgy védelmezzük, mint egy anyatigris a kölykét.

Nem mondom, van, aki erre vágyik, erre van szüksége a gyász idején: még több szeretetre. De sokkal inkább türelemre és megértésre. Egyeseknek több magányra, míg másoknak közelségre. Ahhoz, hogy az ember jól döntsön és a legjobbat adhassa a partnerének, ismernie kell a kedvesét. Elengedhetetlen. Ahogy a tisztázó beszélgetések is a legelején: „Miben segíthetek? Mit tehetek érted?”

Meg kell tudni, mire van szüksége, és megadni. Ez az a helyzet, amikor a nőnek felül kell írnia ösztönös vágyait a dédelgetéssel és lelkizéssel kapcsolatban. Tiszteletben kell tartania a párja kérését. Ez pokoli nehéz tud lenni, de nem lehetetlen küldetés. Háttérbe kell szorítani a saját igényeinket. Azt gondolnád, egy ilyen helyzetben ez természetes, de sokaknál nem az. Nem azért, mert önzőek, csak egyszerűen szeretnének visszatérni a régi életükhöz. Ám arról mindenkinek le kell tennie egy jó időre.

Engedni kell, hogy a kedves addig gyászoljon, ameddig szükségét érzi.

Ahogy írtam, én ekkoriban árnyékként voltam jelen a férjem életében. Lopva figyeltem, őriztem az álmát, és mindig egy karnyújtásnyira volt tőlem. Mikor szüksége volt rám, a vigasztaló szavaimra vagy a megértő csendemre, az érintésemre: ott teremtem. Sokszor éreztem ellenállhatatlan vágyat, hogy ennél messzebbre menjek, de nem tettem. Nem az volt a fontos, én mit érzek, mire vágynék a helyében vagy mit tartok helyénvalónak. Társa voltam a csendben, a magányban és a társalgásban is. Úgy lépkedtem az ő lassú gyásztáncában, ahogy ő vezetett.