Idős szülők, akiket a saját gyerekük ver…

Úgy fogok elmenni erről a világról, hogy örökre bennem marad a kétség, milyen hibát követtünk el, miért érdemeltük ezt. Hogy ilyen ember lett az az egykori, kedves, jólelkű kisfiú… – törli meg az arcát Józsi bácsi a könnyektől. 

A férfi zokogást talán még szívfacsaróbb látni, mint a nőit, pedig a fájdalom nyilván ugyanolyan gyötrelmes kín mindenkinek. Sok megrázó történetet hallottam, mégis nehéz megrendülés nélkül nézni, ahogy Józsi bácsi ráncoktól barázdált arcán végiggördülnek a könnyek. 79 éves, számtalan viszontagságot élt át, élete legszörnyűbb csapását mégis attól az embertől szenvedte el, akiért bármire képes lenne.

– 5 éve nem láttam – kezdi rekedten, nehéz sóhajtással. – A fiamat, Árpádot. Lassan már nem is álmodom vele, de minden egyes nap eszembe jut. Eleinte a sok szörnyűség kísértett, amiket az utolsó években csinált. Mostanában inkább gyerekként látom magam előtt. Olyan kedves kölyök volt, kövérkés, jókedvű.

Kicsiként folyton segíteni akart, azt mondta: Majd én megcsinálom, édesapám! 15 évesen már kiserkent a bajsza, nevettük, hogy borotválta azt a pár pihét. És futott a lányok után! Szerették a lányok, ő is őket. Későn állapodott meg, azt hittük, nem is kell neki család. Aztán csak szerelmes lett és feleségül vette Andreát. Mi meg örültünk, vártuk az unokákat.

Elcsuklik a hangja. Halkan biztatom, hogy mondja tovább.

– A csalódás forgatta ki magából. Sehogy sem akart jönni a gyerek, Andrea nagyon elkeseredett. Orvosokhoz szaladgáltak, végül a fiam nagy bújában italhoz nyúlt. Akkor még csak időnként rúgott ki a hámból, de ebből is veszekedések lettek. Aztán egy nap rajtakapta a feleségét valakivel. Elváltak, és jött a pokol…

FORRÁS: UNSPLASH

– Jobban inni kezdett?

– Igen. Próbáltuk benne tartani a lelket, de hiába. Mind többet és többet züllött, a munkáját is elhanyagolta. A faluban és a környékre őt hívták évekig, ha kőműves kellett, de a részegeskedés ennek is kárára lett. Nem tartotta a határidőket, ittasan ment dolgozni, mindenkivel összeveszett. Végül elfogyott a pénze, és mindennapos vendég lett nálunk.

Eleinte csak enni jött, ilyenkor az anyja pátyolgatta, biztatgatta, én a lelkére beszéltem. Aztán egyre többször kért kölcsön. Adtunk, amíg bírtunk, de egy idő után nem bírtunk… Akkor durva lett: kiabált, követelőzött. A házunkra akart felvenni kölcsönt, amibe nem mentünk bele – keserűen megcsóválja a fejét. – Csak egy szülő tudja, milyen gyötrelem a saját gyermekét ilyennek látni. Nem volt már önmaga.

Egy nap, amikor megint részegen állított be, vita közben meglökte az anyját. Szegény Rózsi nekiesett a tűzhelynek, kékre verte a vállát. Engem elöntött a hév, odaugrottam – akkor kaptam az első ökölcsapást. Orrba vágott a saját fiam. 68 éves voltam, jó erőben, de hát nem egy 48 éves férfi ellen. Elrohant, én meg csak ültem kábán a földön.

Azt hittem, az életem legrosszabb napja, pedig a java azután jött. Ráébredt, hogy ilyet is tehet, mert ugye nem jelentettük fel – ki tudná a saját vérét börtönbe juttatni?! Egy hónap múlva újra megesett a dolog. Aztán újra. Józanul persze bánta, fűt-fát ígért, sírt. Belesajdult a szívünk és megbocsátottunk. Mit tehettünk volna?

– Mi történt aztán?

– Jött az a szörnyű nap. Úgy ütött meg, hogy bevertem a tarkóm a fészer csatornába, ott feküdtem vérbe fagyva a kertben. Kórházba kerültem, az orvosoknak is hazudtunk arról, mi történt. Árpád meg eltűnt. Hogy a félelem vagy a lelkifurdalás hajtotta-e világgá, sosem tudtuk meg. Azóta sincs hír róla. Szegény feleségem ebbe betegedett bele. 3 éve halt meg, utolsó leheletével is a fiát kereste.

– És Józsi bácsi? Várja még, hogy előkerüljön?

– Nem tudom – törli meg az arcát, mert újra elöntik a könnyek. – Ez a legrosszabb, érti? Hogy már nem tudom… Ha más ember lett, igen. Ha olyan, mint volt, akkor jobb, ha nem találkozunk. Úgy fogok elmenni erről a világról, hogy örökre bennem marad a kétség, milyen hibát követtünk el, miért érdemeltük ezt. Hogy ilyen ember lett az az egykori, kedves, jólelkű kisfiú…

Nyitókép: Unsplash