Így születtem újjá az El Camino magyar szakaszán – 2. rész

Zarándoklatom 4. napjára teljesen összeomlottam mind testileg, mind lelkileg. Nem tudom, hogy az utolsó kilométereket hogyan tettem meg az erdőből Bakonybélbe.

Valahogy elvonszoltam magam a zarándokszállásig, ahol összerogytam és órákig nem bírtam felállni. Mindenem sajgott, a lábamra pedig véres, lüktető vízhólyagok nőttek, amik minden egyes lépésnél nyilalló fájdalommal kísértek 23 kilométeren át.

Elérkezett a holtpont.

Szerencsére egyedül voltam a szálláson, mert kényelmetlenül éreztem volna magam amiatt, hogy mások hallják, ahogy hangosan zokogok magzatpózba görnyedve a padlón. A felismerés, hogy nem bírom tovább, kétségbeejtett.

Az nem lehet, hogy előttem simán végigment a 83 éves néni és nulla fizikai felkészüléssel bárki a saját tempójában végig tudja járni a Szent Jakab zarándokutat! Én meg 4 nap után feladom?! Anyám hangja szólalt meg bennem, hogy szégyelljem magam, gyenge vagyok, és ez egy hatalmas kudarc. Mit fognak szólni az emberek, ha megtudják, hogy feladtam? Hónapok óta készülök lélekben az útra, és jobban vártam, mint bármi mást. Erre nem vagyok képes végigmenni, mert nem készültem fel rendesen…

És anyám egyre csak folytatta a fejemben: „Nem bírod teljesíteni. Nem vagy elég jó, ha feladod. Nem érsz semmit, ha most visszafordulsz, nem fog szeretni senki, ha megtudják, hogy abbahagytad.”

Picinek, magányosnak és árvának éreztem magam, mint a kisgyerek, akivel nem foglalkoztak, soha nem ölelték át és nem kapott a szüleitől egy kedves szót vagy mosolyt sem. Az úton most először éreztem magam úgy igazán egyedül. Akit hagytak már el, az pontosan tudja, hogy milyen sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak lenni ebben az állapotban.

Fájdalmas. 

A kisgyereknek, akinek az érzelmi szükségleteire nem figyeltek a szülők, aki soha nem érezte magát biztonságban, mert állandóan megszégyenítették, elutasították, felnőttként komoly traumákkal kell szembenéznie. Ahhoz pedig, hogy teljes életet élhessen az illető, ezeket a traumákat kemény munkával hosszú évek alatt tudja megdolgozni. Hogy aztán kínkeserves vajúdás után anyja helyett újraszülhesse saját magát egy szeretetteljesebb életbe.

Ez a metafora végigkísért az úton, és azt hiszem, ez volt az a pillanat, hogy lemerültem a saját poklomig, várva, hogy mi akar kijönni onnan a felszínre. Hagytam, hogy most rossz legyen, megengedtem magamnak a sírást és a fájdalmat. És akkor hirtelen rájöttem: nem az számít, hogy végig tudok-e menni az úton, hanem az, hogy mennyi mindent kaptam már most ez a négy nap alatt.

Nem számít, hogy végig tudom-e járni, hiszen ez nem egy teljesítménytúra és senkinek nem kell bizonyítanom, hogy képes vagyok rá. Nem attól leszek értékes és szerethető, ha elmondom magamról, hogy végigmentem a zarándoklaton.

Akkor valami felszakadt, mint amikor szeded a köptetőt egy makacsabb hurutos köhögős megfázásnál – és én kiköptem. Szerintem tudjátok, milyen a kiadós sírás utáni megkönnyebbülés.

Na, ezt szorozzátok meg tízzel!

Végre megértettem, hogy a démon, ami 31 éve ül a vállamon, ami megnehezíti a párkapcsolatban létezésemet és pokollá teszi a mindennapjaimat – a másoknak való megfelelés volt. És én ezt a terhet most letehettem.

Pihentem egy napot, és bár nem vagyok vallásos, elmentem a reggel fél 7-es imádságra a szerzetesekhez, aztán aludtam 12 órát. Másnap felkeltem és elindultam, most már azzal a tudattal, hogy semmi baj nincs, ha nem bírom végigjárni.

Nézzük meg ezt az első öt kilométert és a következő ötöt. A lábam olyan könnyű volt, hogy úgy éreztem, repülök, és végül 25 km kellemesen fárasztó, meghitt séta lett belőle a csodálatos őszi erdőben. A sebeim egy nap alatt majdnem teljesen begyógyultak, még most sem értem, hogyan. A következő napokban pedig folytattam az utat Lébényig, ami még 100 km-re volt.

Folytatjuk.

Nyitókép: Kucsera Lilla saját képe