Így születtem újjá az El Camino magyar szakaszán – 3. rész

Aki mer, az nyer, az élet a komfortzónán túl kezdődik – és társai. Csontig lerágott közhelyek, és mégis mennyi igazság van bennük! 

Amikor elindulsz az úton, egy ponton túl nem érdekel, hogy mennyire saras a nadrágod, hogy egyáltalán nincsen rajtad smink, még alapozó se. Vagy hogy áll a hajad, és nem passzol a hátizsákod színe a bakancsod fűzőjéhez. Nem hallgatsz zenét sem, mert az eltereli magadról a gondolataidat, és így nem tudnád élvezni a csendet.

Elképzelhető, hogy néha két lábszellőztetés között vitázol a mókusokkal, hogy oké, én most ide betolakodtam, de ugyan már, ne dobáljanak meg makkal, amíg pisilni próbálok a fa tövében. Vagy megkéred a bozótból kiszűrődő gyanús röfögő hang tulajdonosát, hogy ne most akarja keresztezni az útját a tieddel.

És igen, sokat fogsz magaddal beszélgetni.

Én speciel ezt hangosan tettem. Vitatkoztam, énekeltem, egyetértettem magammal és sok-sok kérdést feltettem. Ezért is jó, ha egyedül mész off szezonban. Egy emberi lélek sem lesz rajtad meg a random favágókon kívül az erdőben. Így egész komfortosan dűlőre tudsz jutni magaddal az életedet meghatározó kérdésekben. Így történt ez velem is.

Mondom, mire jutottam az út végére: 

• Nem kell külső tényezőktől, emberektől várnom a boldogságot, mert ezt meg tudom teremteni saját magamnak is.

• Tartozom magamnak annyival, hogy megadom azt az életet, ami igazából jár nekem. Amit nem mertem eddig élni, mert féltem, hogy mit szólnak.

• Kell, hogy fájjon. Valahogy emelkedettebb, szentebb, szakrálisabb lesz tőle a dolog, mint Jézus passiója vagy a szülés folyamata. El kell fájlalni a múltat, hogy helyet kapjon valami új, jobb emberi minőség, amit eddig nem tapasztaltam. Meg kellett szülnöm önmagam upgrade-elt változatát.

• Más dolog tudni, hogy mit kéne tennünk a változáshoz, és más dolog rádöbbenni. Utóbbihoz kell egy adag érzelem is, nem elég a tudás. A zarándoklat szerintem a rádöbbenésekben tud igazán segíteni, ha figyelünk befelé. Mert más az, hogy: igen, igen, tudom, hogy a megfelelési kényszer rabja vagyok, ez az örökségem, ebben nőttem fel. És az, hogy: DE BA*DMEG TÉNYLEG!

Ami talán számomra a legmegrázóbb élmény volt mind közül, az az, hogy méltó vagyok a szeretetre. És ez hihetetlen hálával és boldogsággal töltött el és tölt el, így két héttel a hazatérés után is. Fájdalmas felismerés volt, hogy nem tudom fogadni a jóságot, az őszinteséget és a tiszta, önzetlen szeretetet. Aztán ez is átszakadt, amikor a szállásadó bácsi a saját kertjéből szedett nekem almát, hogy legyen útravalóm.

Vagy amikor egy előttem járó ismeretlen zarándoktársam gyógyszertár után kutatott, hogy vehessen nekem krémet a lábamra, amit elrejtve valahol másnap megtalálhatok. Vagy a sok ember, akik random leszólítottak a falvakban, hogy tiszteletüket fejezzék ki, amiért egyedül, nőként nekivágtam egy ilyen útnak és sok szerencsét kívánjanak.

Létezik még jó szándék.

A legfontosabb gondolat, amit zsebre tettem, hogy amilyen szeretettel és tisztelettel fordultak ezek az emberek felém, olyan szeretettel és tisztelettel forduljak önmagam felé. Végül is vettem a bátorságot, kézen fogtam a bennem élő kislányt és 31 év után először életében kivittem őt a napfényre.

Aki kedvet kapott az úthoz, azoknak ajánlom Palya Bea Tüzet hoztam, megérkeztem c. dalát, mert tűpontosan elénekli, hogy milyen érzés volt megérkezni Lébénybe, Önmagamhoz.

Nyitókép: Kucsera Lilla saját képe