Introvertált vagyok és élvezem – miért akartok megváltoztatni?!

Nemrég durván összekaptam a legjobb barátnőmmel. Az ilyesmi egyáltalán nem jellemző rám. Nem emelem fel a hangom, igyekszem minden konfliktust a lehető legbékésebben rendezni. Most azonban kiakadtam.

Rám lehet sütni, hogy bolhából csinálok elefántot, de megtelt az a bizonyos puttony az évek alatt. Erna, akivel gimnazista korunk óta elválaszthatatlanok vagyunk, most azt találta nekem mondani: nem csodálkozik, hogy kevés barátom van, hiszen egy lusta, begubózó foteltöltelék vagyok, aki egy szemernyi erőfeszítést sem hajlandó tenni.

Erna azért robbant ekkorát, mert mostanában valóban sokadjára mondtam le a hétvégi nagy társaságra méretezett bulimeghívásait. Hétköznap meg maximum egy kávéra és beszélgetésre volt erőm vele. Azért fájtak nagyon a szavai, mert régi sebeket téptek fel. Gyerekkoromban nem barátkoztam könnyen. A szüleim, az egész családom, sőt, még az óvónénik, tanítók is örökké biztattak, hogy menjek oda, játsszak, nyüzsögjek.

De én sokkal szívesebben foglalkoztam a kirakókkal, színes ceruzákkal, vagy később egy-egy jó könyvvel. Szót fogadtam, megpróbáltam megfelelni az elvárásoknak, de a sok gyerek közt mindig kellemetlenül éreztem magam. Nem tudtam olyan népszerűvé és cserfessé válni, amilyennek a felnőttek szerettek volna, így tinédzserkoromra is egy- vagy két fős baráti kört tudhattam a magaménak. Egyikük volt Erna.

Felnéztem rá, mert ő minden volt, ami nekem nem sikerült: minden eseménynél a középpontban volt, rengetegen kedvelték, könnyen teremtett kapcsolatokat, és látszólag végtelen energiája volt mindehhez. Ahogy felnőttünk, és megmaradtunk egymás mellett, egyre nagyobb lett a kontraszt. Rájöttem, annak ellenére, hogy Ernát nagyon szeretem, egyáltalán nem vágyom úgy tenni, mint ő.

FORRÁS: PEXELS

Engem fáraszt, ha sokáig kell emberek között lennem. Egyáltalán nem érzem jól magam a figyelem középpontjában, és nem kapcsol ki egy nagy ereszdelahajamat, éppen ellenkezőleg. Amikor pedig dolgozni kezdtem (persze napi szinten nagy csapatban), akkor azt is megtapasztaltam, mennyire pihentető számomra, ha esténként békésen zenét hallgathatok, firkálhatok, olvashatok.

Engem az emberek nem feltöltenek, hanem lemerítenek, pedig alapból semmi bajom velük. Ugyanakkor továbbra is hallgathattam mindenkitől, hogy én így nem vagyok jó, szerintük én rendkívül boldogtalan vagyok. Minderre pedig jött Erna kiakadása, amire már nem álltam meg, hogy vissza ne vágjak, és talán életemben először nem válogattam meg a szavaim:

– Honnan tudjátok, nekem mi a jó? Miért kell ráerőszakolni valakire, hogy folyton „lépjen ki a komfortzónából” mások kedvéért? Mikor volt utoljára olyan Erna, hogy rád, vagy a hozzád hasonló nyüzsgőkre bárki rászólt volna, hogy “hé, vegyél már vissza, halkíts és lassíts le, hogy a többieknek is komfortos lehessen az a zóna”?

Miért nem lehet felfogni, hogy nekem nem kell feltétlenül mások teljes figyelme ahhoz, hogy jól érezzem magam? Nem vagyok beteg, nem vagyok embergyűlölő pszichopata. Egyszerűen tudom, hogy nem vágyom a társaság lelkévé válni. Csak azért próbáltam meg, hogy megfeleljek másoknak, és ahogy jobban megismertem saját magam, ebből elegem lett.

Elmegyek bárhova, bárkivel, ha  úgy érzem, hogy nekem az jólesik. Utána pedig hazamegyek, és úgy pihenem ki magam, ahogyan csak akarom: egy könyvvel, egy filmmel, vagy egyszerűen egy nagy sétával. Köszönöm szépen, ezt tök normálisnak érzem, azzal az állandó, egyedülléttől való rettegéssel ellentétben, amit ti műveltek. Na szevasz.

Erna jobban meg volt döbbenve a reakciómon, mint én magam. Soha nem beszéltem így senkivel, főleg nem vele. Szó nélkül letette a telefont, én meg percekig hallgattam a búgó hangot utána. Ezután napokig nem keresett, és én sem hívtam. Egyrészt fortyogott bennem a düh, ha arra gondoltam, amit nekem mondott.

Másrészt féltem: bár egyikünknek sem volt igaza, de most az egyszer én vittem túlzásba.

Mi van, ha ezzel elvesztettem a legjobb barátnőmet? Ma este viszont kaptam tőle egy üzenetet: sajnálja, hogy erőszakos volt, szombaton pedig szeretné, ha átmennék sorozatot nézni és csacsogni, csak ketten, mint régen. Úgy tűnik, az igazi barátság akkor is kötelék marad, ha ennyire különbözünk.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂