Jesszusom, hogy tudtam VELE összejönni?!

Ismerős? Amikor jobb esetben már másnap, vagy egy év múlva visszatekintünk a közösen eltöltött időre és nem veregetjük hátba magunkat…

Volt egy fickóm, akivel kb. másfél évet húztam le. (Igen, mint a börtönben.) Nem mondom, voltak szép pillanatai. Ha nagyon koncentrálok, akkor talán még pár kedves emléket is elő tudok kotorni, de ezek mind nem oldoznak fel az alól a tény alól, hogy mennyire vak voltam, és hogy mennyire nem bíztam a megérzéseimben.

Szerintem életünk során a legtöbben már futottunk bele olyan kapcsolatba, amire utólag nem vagyunk túl büszkék. De miért tudunk ennyire beleválasztani? Mi motivál akkor, amikor igent mondunk egy olyan viszonyra, ami eleve halálra van ítélve? És hogyan ismerhetnénk fel időben a jeleket, hogy legközelebb ne fussunk lyukra?

Vannak, akik egy lezáratlan kapcsolatból keresnek menedéket, és vannak, akiket pár kedves szóval, gesztussal le lehet kenyerezni, mert súlyos csomagot cipelnek, és szenvednek a szeretetlenségtől. Az is lehet, hogy hipnotizál a kockahas vagy a formás popó, a csábos tekintet meg az 1000 wattos mosoly.

Vagy egyszerűen csak ismerős ez a rossz minta valahonnan a gyerekkorból, ezért biztonságosnak érezzük. Ezer oka lehet, úgyhogy összeszedtem a saját példámból pár dolgot, amikre érdemes odafigyelni egy kapcsolat elején.

Notórius késő

Az első randi alkalmával váratott kb. fél órát télen a mínuszokban, és ezt a jó szokását meghagyta a találkozásainknál. Utólag belegondolva, a második alkalommal kellett volna megálljt parancsolni az egésznek, hiszen váratni a másikat, pláne ennyi ideig, szerintem nettó tiszteletlenség. Nyilván kivétel, ha közbejön valami halaszthatatlan ügy, de ha eleve rá kell húzni a megbeszélt időpontra minimum fél órát, az szerintem azt jelenti, hogy egyszerűen nem vagy fontos neki.

Nem jó az illata

Nem, nem a parfümjére gondolok, hanem a bőre illatára, a saját, senki máséhoz nem fogható egyedi illatra. Ezzel kellett volna kezdenem, hiszen az egyik legfontosabb tényező, ami alapján a testünk tudat alatt kiválasztja a potenciális partnert. Ez a “kémia”. Ha az illata inkább hasonlít a frissen aszfaltozott úttesthez, mint valami finom dologhoz, amit szeretsz, jobban teszed, ha továbbállsz. Nem fogod megszokni soha. (Kivéve, ha te pont szereted a kátrányszagot.)

Mit szólnak a barátok? 

Ha találkozgattok egy ideje, és neadjisten már a barátoknak is bemutattad, és ők ezek után hajókürttel, szirénázva, vészvillogóval jelzik, hogy valami nagyon nem oké a sráccal/csajjal – hallgass rájuk! Kívülállóként, úgy, hogy eléggé ismernek már téged, valószínűleg észrevettek valamilyen intő jelet, amit te még nem.

Teljesen más az értékrendetek

Emlékszem, hogy az exem nagyon bosszúálló típus volt, és a szemet szemért elvet vallotta, akárhányszor kritika érte, vagy valamilyen munkahelyi/családi/baráti csalódás. Mindig mindent meg kellett torolni erővel, és ez borzasztóan kiábrándító volt számomra, mégis elviseltem.

Úgy gondolom, hogy ha ő inkább kutyás, te pedig macskás vagy, az simán belefér. De ha gyökeresen más a világnézetetek, hozzáállásotok számotokra fontos dolgokhoz, az hosszú távon ígyis-úgyis ki fog ütközni, és konfliktusokhoz, majd végül szakításhoz vezet. Ha az elején megvan az összhang, nyilvánvalóan kell idő az összecsiszolódáshoz.

Viszont érdemes figyelni az intő jeleket és hallgatni a megérzéseinkre, mert szerintem mindig igazat mondanak, csak meg kell tanulni észrevenni őket. És ha bekapcsol a sziréna egy ponton, ne nyomjuk el olyan dolgokkal, hogy “még mindig jobb, mint egyedül”, vagy “még szeretem Pistát/Jucit, de addig se gondolok rá” vagy “megelégszem vele, mert úgysem találnék jobbat” és társai. Amúgy meg minden kapcsolatból tanul az ember, és több lesz általa.

Nyitókép: Unsplash