“Jóakarók”, akik biztosan kiborítanak a tanácsaikkal…

Biztosan voltál már olyan helyzetben, amikor valakinek szerettél volna segíteni, vagy legalább tanácsot adni egy problémával kapcsolatban.

És nagyon valószínű, hogy álltál már a másik oldalon is: nagyon jólesett volna, ha valaki mond valami okosat, vagy legalább meghallgat. Lefogadom, hogy olyan is megtörtént már veled, hogy az a valaki valóban mondott valami okosat, ami tiszta jóindulatból és együttérzésből fakadt, te pedig utána mégis valahogy olyan kellemetlenül érezted magad. Pont, mint amikor egy papírlap szélével megvágod az ujjad.

Észre sem veszed a vágást abban a pillanatban, amikor történik, később viszont iszonyúan fáj. Még ha nem is látod magát a sebet, és fogalmad sincs, mikor és hogyan sérültél meg. Könnyen lehet, hogy a jóindulattól vezérelt segítőd épp egy támogatónak tűnő, de valójában mérgező mondatot ejtett el, és ez okozta azt a megfoghatatlan rossz érzést.

Összeszedtem néhány “slágert”, amik tapasztalatom szerint akkor is több kárt okoznak, mint hasznot, ha a legnagyobb jóindulattal ejted is ki őket a szádon.

„Nézd meg, XY-nak mennyivel nehezebb!”

Amit szeretnél ezzel mondani: próbáld a naposabb oldalt nézni, biztosan ezt is meg lehet oldani, nem vagy egyedül a bajoddal.

Ami a másiknak átmegy: lekicsinyled a problémáját, nem is rá figyelsz, valaki mással jobban együttérzel.

„Ez nagyon egyszerű…”

Amit szeretnél: egy szerinted bevált stratégiát, megoldást felkínálni.

Amit elérsz: akit így segítesz ki, zavarba jön, ő ugyanis mindennek érzi a helyzetét, csak egyszerűnek nem. Nem véletlenül osztotta meg veled a dolgot. Végül még meg is ijedhet, hogy hülyének tartod, amiért túlbonyolít valami pofonegyszerű ügyet, amit mindenki más könnyűnek lát, csak ő nem.

„Már az elején kellett volna / nem kellett volna!”

Lehet, hogy teljesen igazad van, ez azonban nem segít a másikon, hiszen mint tudjuk, ami már megtörtént, azon nem lehet változtatni. Arra kell valamit kitalálni, ami most van.

„Ne figyelj rá, kösd le magad valami mással!”

Igen, persze, mindenkinek nagyon könnyen megy figyelmen kívül hagyni valamit, ami esetleg pokollá teszi az életét. Neked is biztosan menne, ha mondjuk a közvetlen kollégád állandóan szekálna? Arról nem is beszélve, hogy ha rögtön butaságnak bélyegzel valamit, ami a másiknak fontos, azzal annyit érsz el, hogy befogod a beszélgetőpartnered száját. A probléma ugyanakkor változatlanul megmarad.

„Engedd el!”

Nagyfokú jóindulat kell ahhoz, hogy ilyenkor feltételezzük: azt szeretnéd, ha a másik kevésbé lenne feszült és a probléma helyett a megoldásra tudna koncentrálni. Ugyanakkor ez az a mondat, amivel még soha senkin nem segítettek.

Amit ugyanis valójában üzensz vele a másiknak: te vagy az, aki görcsösen ragaszkodsz a jelentéktelen problémádhoz. A bolhából csinálsz elefántot, szóval amit érzel, az nem is jogos, szóra sem érdemes, ráadásul még hibás is vagy ezért. És emellé még társul az a bizonyos lazának szánt, valójában azonban cinikus, lekezelő hangnem is, ami ezt a mondatot szokta kísérni.

De ezzel csak azt éred el, hogy akinek odavetetted, többet az életben ne mondjon el neked semmit. Lehet, hogy lazának és bölcsnek gondolod magad, ha lépten-nyomon ezt az – egyébként mára irtózatos nagy közhellyé vált – üres és olcsó frázist pufogtatod. De hidd el: a poénkodáson kívül jobb messzire elkerülni.

Természetesen az, hogy mivel teszünk jót a másiknak, nagyban függ az adott szituációtól. Sőt, attól is, hogyan mondjuk azt, amit mondunk neki. Legtöbbször már azzal is sokat könnyíthetünk a lelkén, ha meghallgatjuk, és elérhetőek vagyunk, amikor szükség van ránk.

Nyitókép: Unsplash