Későn jöttem rá, hogy egy érzékeny férfi milyen sokat ér!

Megvan az órád! – kiáltanám, de az üres lakásban csak a csend felel. Egyedül vagyok. Régen annyira vágytam erre, most pedig olyan nyomasztó. A lányok nálad töltik a hétvégét. Szabad vagyok, de már nem tesz boldoggá. 

Nézem az órát, amit kerestél, mert a huncut lányaink eldugták előled, és csak azon töprengek, mennyi időt vesztegettem el. Tudom, hogy nem csak a te hibád. Igazságtalan lenne mindent rád fogni.

Mivel lenne jobb?

A múltban sem működött… Csak időt nyertem vele, amit nem használtam fel úgy, ahogy kellett volna. Nem megoldani akartam a kettőnk problémáját, csak szabadulni tőle… tőled.  Eltűnt valami az évek során, amit nem őriztünk meg, hiába szeretted volna. Én természetesnek vettem, hogy nem sikerült. Olyan könnyen vágtam az arcodba:

„Mások is elváltak már!”

Hányszor, de hányszor mondtad, hogy ez nincs jól, ne csináljuk ezt, beszéljük meg. Még ma is a fülemben cseng a kétségbeesett hangod, amin perceket kérsz, hogy egymásra figyeljünk. Parányi időbuborékot, amiben csak ketten létezünk. Szánalmasnak láttalak, mert néha szinte remegő ajkakkal fordultál el és vonultál be a szobába a frissen szerzett sebeiddel. Végre leráztam, gondoltam megkönnyebbülve, és már fordultam is a gyerekekhez, a háztartáshoz vagy a munkához. Mindenhez és mindenkihez, csak nem hozzád.

Évekig éltünk így. Néha megszántalak és közel engedtelek, bár sosem annyira, amennyire szeretted volna. Egy láthatatlan határt húztam közénk: eddig és nem tovább. Mert mindig ott volt bennem a félsz, hogy elkeseredésedben újra összecsapsz velem. Jogosan tetted vagy sem, sajnos most már mindegy…

Nem kellett volna idáig eljutnunk.

Azt hittem, hogy ezek ellenére is szeretsz és velem maradsz. Kis túlzással eltűrsz mindent, csak hogy a családunk ne essen szét. Nyeregben éreztem magam, amiből sosem zuhanhatok ki. Nem vettem észre, hogy szép lassan megváltoztál. Már nem közeledsz felém, nem kérdezed, milyen napom volt, és kicsit sem érdekelt, hogy mi lesz ebédre. Egy nap leültettél és közölted, hogy elmész. Nem tartasz igényt semmire a közös életünkből, csak része akarsz lenni a gyermekeink életének.

Azt hittem, ez is csak egy szánalomra méltó picsogás a részedről, de nagyobbat nem is tévedhettem volna. Percenként vágtam a szavadba, hátha kibillentelek és megint felemeled a hangod. De most türelmesen végigmondtad, amit akartál, bárhogy is próbálkoztam. Mindent a fejedhez vágtam: a múlt sérelmeit, hogy képtelen leszel egyedül boldogulni, és még ki tudja, mit. De nem értem el a célomat, már nem mentél bele semmilyen játszmába, jéghideg maradtál.

– Nem akarom, hogy a gyerekeink örökös gyűlölködésben nőjenek fel. Ha csak bántani tudjuk egymást, jobb lesz külön – felelted rezzenéstelen arccal.

Összepakoltál és elmentél.

Eleinte még örültem is, csak hónapokkal később fogtam fel, hogy már nem vagy „kéznél”, ha kell valami. A lányok is hiányoltak, nekik sem volt elég, hogy kéthetente pár órát lehettek veled. Nem beszéltél róla, de teljesen megváltoztál. Jót tett neked, hogy sportolni kezdtél és apránként megvalósítottad az álmaidat, amikre mindig csak legyintettem. De most is gondoskodtál a gyerekekről, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben. Igyekeztem nem tudomást venni az új életedről, de haszontalan volt becsapni magam. Egyre jobban hiányoztál és napról napra jobban tetszett az, akivé váltál.

– Hívd már fel! – súgja egy vékonyka hang, de üvöltve nyomja el a büszkeségem és az emlékeim. Azt hiszem, képtelen vagyok megbocsátani és túllépni a köztünk történteken. De akkor mégis miért kínoz, hogy nem vagy itt?

Nézem az órádat – bár visszapörgethetném vele az időt, hogy jobban figyeljek kettőnkre, hogy őszintén beszélgessünk! Lehet, tényleg csak telefonálnom kellene…

Juhász Béla novellája

Nyitókép: Unsplash