Kevesebb embert utálsz, ha fejleszted az érzelmi intelligenciád!

Ismerősöm sokadik dühkitörése gondolkodásra késztetett: vajon én vagyok ennyire irritáló, vagy ő ilyen unintelligens? Az első választ hamar elhessegettem, hiszen odaadó hallgatóság vagyok, és szeretem közben dobálni a bölcsességbonbonjaimat is.

Nyilván a második válasz lesz a jó, hiszen ismerősöm messze földön híres az olaszos temperamentumáról. De vajon mindent meg lehet ezzel magyarázni? Nos, nem. Az érzelmi intelligenciáról szóló akárhányadik cikk elolvasása után megnyugtató volt számomra a tudat, hogy az ismerősnek bizony komoly gondjai vannak az érzelmei megregulázásával.

Az viszont már kevésbé volt megnyugtató, hogy amit én aktív figyelésnek és sziporkázásnak gondolok, az igenis lehet bántó és provokatív. Remek, tehát bunkó vagyok? Nem, mindössze arról van szó, hogy e távoli embertársamat nem megfelelően hallgattam. Ő pedig az érzelmei ködén át már csak sárkányokat és viperákat látott mindenhol.

Az érzelmi intelligenciával csupán néhány évtizede foglalkoznak a szakemberek. Azt a képességet jelenti, hogy azonosítjuk, megértjük és kezeljük a saját érzelmeinket, miközben felismerjük másokéit, és igyekszünk azokkal empatikusak lenni. A magasabb EQ birtokában könnyebben eligazodunk a konfliktusokban, jobban felfedezzük a saját igényeinket, és jobban kezeljük a stresszt is.

Akinek alacsonyabb, gyorsabban elborítják az érzelmek, nehezebben hoz döntést, sokszor úgy érzi, félreértik. Akinek viszont magasabb, jobban kifejezi az érzelmeit, nyugodtabb marad, jobb döntéseket hoz. Mindezek pedig erősebb, egészségesebb kapcsolatokat eredményezhetnek.

Hogy néz ki az EQ fejlesztés a mindennapokban?

Könnyebb, mint gondolnánk. Dolgozhatsz rajta, ha azt érzed, hogy a halántékodon lüktet egy ér, amikor beszélgetés közben kedvesed elkezd matatni a telefonján. Vagy ha azt érzed, hogy a vér az arcodba tolul, amikor munkatársad átlépett egy határt. Ezek mind valós érzelmek, nem fognak eltűnni se egy pohár bortól, se egy csésze kávétól.

Fel kell ismerni a saját érzelmi állapotunkat, hogy megértsük, miért hányjuk a másikra a szavakat, vagy miért szorítjuk össze konokul a szánkat. Érdemes az adott pillanatban azonosítani az érzelmeket, és nevezzük meg azokat: dühös vagyok, mérges, szorongok. A tudatos jelenléttel foglalkozóknak ez nem újdonság, de aki utoljára általánosban írt naplót, vagy akinek a meditáció egyenlő a netflixezéssel, annak gyakorolnia kell a befelé fordulást.

Aki fel tudja ismerni az őt éppen elborító érzelmeket, segít majd kifejezni az igényeit, szükségleteit is. Aki kezdő a témában, először kerüljön barátságba öt alapvető emóciónkkal: öröm, harag, szomorúság, undor, félelem. Mást jelez a mellkasunk és mást a gyomrunk. Ha már be tudjuk azonosítani, kicsit könnyebb lesz őket kezelni.

„Figyeltek? Csak akkor folytatom a történetet” – szoktam mondani, mert szeretem a hallgatóságom osztatlan figyelmét élvezni. Kifejezem ama igényemet, hogy mire van szükségem másoktól. Tudom, hogy feszült leszek, ha nem kapom meg. Természetes emberi igényünk, hogy meghallgassanak, átöleljenek minket vagy hagyjanak békén. De csak akkor, ha kommunikáljuk a környezetnek.

Ki vagy borulva, és nincs kedved az otthoni társasághoz? Mondd el, hogy szeretnél egyedül lenni. Ideges vagy, és meg akarod osztani valakivel? Kezdd el! Örök igazság: csak a filmekben olvassák a gondolatainkat. Ha nem akarunk átmenni passzív-agresszív őrjöngő lénybe, fejezzük ki az igényeinket! Ha elértük e fél buddhaszerű állapotot, ideje felismerni, hogy mit gondol az a sok szerencsétlen, aki a környezetünkben próbálja kitalálni a mi nyűgjeinket.

Biztos utál, mert mindig mogorva, ha eddig nem hívott, már nem is fog, csak a főztömért tart, már megint hülyén vigyorog – egy hétköznapi beszélgetés során minimum egy filmet leforgatunk a fejünkben. Ha valakivel telefonon beszélünk, akkor legalább hármat, csetelés során pedig egy egész sorozatot. Pedig elég lenne, ha kicsit jobban figyelnénk. Élőben mondjuk a nonverbális jelekre: megváltozik a másik arca, a hangszíne, a testtartása.

Nem rakétatudomány annak felismerése, hogy megváltozott valami. Ha számunkra esetleg kényelmetlen, akkor se ugorjuk át, vegyük észre, és kulturáltan kérdezzünk rá! „Alig szólsz, mióta ez a téma, mondtam valami rosszat?”  Ha megpróbálunk ráhangolódni a másikra, előbb tudjuk feloldani a helyzetet. Igen, ez igaz az általunk debilnek tartott kollégára, a rémálom szomszédra, és a szörnyű rokonra is.

Némi gyakorlással kiderülhet, hogy ha nem a különbségekre, hanem a hasonlóságokra fókuszálunk, még találunk valami közöset bennünk. Végül a megvilágosodás közeli állapotban már csak arra lesz szükségünk, hogy szabályozzuk az érzelmeinket. Grafománok, elő a szabad írással, spiriguruk szálljanak alá a meditáció bugyraiba, mindenki más, vegyen egy nagy levegőt!

Igenis fel lehet állni egy konfliktus közepén, amikor úgy érzed, hogy sztrókot kapsz, és közölni: most frusztrált vagy, elmész sétálni egy húsz percet, de visszajössz. Menj el, sétálj, majd menj vissza, és kezdd újra a beszélgetést! A kincset érő húsz percben pedig tedd fel a kérdést: milyen gondolatokat hoz fel ez az érzelem, erősíti valamelyik meglévő negatív hitrendszerem, és történt valami, ami hozzájárul ehhez az érzelemhez?

A fejlett érzelmi intelligencia természetesen nem csodaszer.

Nem lesz valaki automatikusan csodalény, csak mert neki magasabb, és az sem alávaló, akinek alacsony. Eltérő családi szeretet csomaggal jövünk, és bizonyos körülmények – például egy trauma – felülírhatnak mindent. De ha felismerjük egy érzelmünket, megnevezzük, beszélünk róla, a következő alkalommal kezelni is tudjuk majd. És a végén kiderülhet, hogy az ismerős bárgyú vigyora nekünk szóló szívdöglesztő mosoly akar lenni.

Nyitókép: Unsplash