Kigyúrt félisten duci lánnyal – miért háborogtok, ha neki ő kell?

Nemrégiben szárnyra kapott a neten egy fénykép, ami sokaknál kiverte a biztosítékot. Egyszerűen azért, mert egy olyan fiatal párt ábrázol, ahol a lány erősen plus size alkat, míg a pasija egy kigyúrt testű félisten. 

Persze, a srác kedvese erősen megkapta a magáét a kinézete miatt. Nem ástam mélyebbre a szerelmi szál felkutatása érdekében. Azt viszont igen érdekesnek tartom, hogyha látszólag két teljesen különböző embert látunk kézen fogva az utcán, miért nem tudjuk megállni epés megjegyzések nélkül. Tulajdonképpen, ha egy ilyen párral találkozom, mint a fenn említett, megértem az emberek meghökkenését.

A body shaminget egyszerű infantilizmusnak tartom. Miért foglalkoznánk a saját gondjainkkal, amikor az ilyesmi szuper alkalom rá, hogy mások cseszegetésével üssük el az időt és tereljük el a figyelmünket saját magunkról? Erre kár is több szót vesztegetni. De önmagában véve az, hogy ezek a párkapcsolatok feltűnést keltőek, érthető.

Ha meglátok egy kisportolt alkatú embert, akinek láthatóan élete a mozgás, sőt, tervszerűen építi az izomzatát a minél vonzóbb külső érdekében, logikusnak tűnik, hogy hasonló párt fog választani. Szeretjük azt hinni, hogy Ken mindig Barbie mellett köt ki és vica versa. Pusztán azért, mert minél vonzóbb a külső, annál szélesebb körből tud válogatni a párkeresés során. Pedig ez egész egyszerűen baromság.

Az, hogy egy sportkedvelő, külsejével sokat törődő ember ugyanezt fogja elvárni a másik féltől is, szerintem sokkal inkább értékrend kérdése. Jobban mondva, az illető egy bizonyos felfogás szerint éli az életét, és mindannyian olyan emberhez tudunk kapcsolódni, akivel minél több közös van bennünk. Ez a hobbiktól kezdve a politikai nézeteken keresztül a vallásig szinte az életünk minden részére kiterjedhet.

FORRÁS: UNSPLASH

De amikor meglátunk egy kidolgozott testet, vagy épp pár zsírpárnát, miért hisszük, hogy egyből összefoglalhatjuk az illető egész személyiségét egyetlen szóban? Ha valaki szeret edzeni, nyilván egocentrikus, hiú gyökér, akinek minden csak státuszszimbólum. Kizárólag olyan csajokkal áll szóba, akik diót tudnak törni a farizmaikkal és éjfélig ki sem kelnek a szoláriumból.

Ha valaki teltebb, egy centit nem mozdulna arrébb akkor sem, ha ég a ház, és egyetlen közös programként egy kiadós zabálás jöhetne szóba vele. Amikor megakad valakin a szemed, millió oka lehet, hogy miért pont ő az, aki „más, mint a többi”. Egy mozdulata, a tekintete, a nevetése… Ezer és egy teória kering arról, mi váltja ki azt a bizonyos kémiát, mi robbantja ki a szikrát kettőtök között.

Hál’ istennek, ezek az elméletek egyelőre egymásnak és önmaguknak is ellentmondanak. Magyarán, lövésünk sincs, miért kezdünk vonzódni valakihez, csak azt tudjuk, hogy „van benne valami”. Mert ez a plusz már régen túlmutat olyasmiken, hogy nagy a melle, kerek a feneke, vagy épp jóképű. És a bicepsze láttán egyből átizzadod a pufajkádat.

Pelyhes csibe koromban én is nehezen álltam meg szívinfarktus nélkül, hogyha egy olyan srác próbált meg közeledni hozzám, akiről azt feltételeztem, észre sem venne. Csakhogy a középiskolának vége van. Most már illő lenne leérettségiznünk. Miért kell még ma is folyamatosan magyarázkodnunk, ha olyasvalakivel jövünk össze, aki „nem üti meg a pontot azon a bizonyos tízes skálán”?

Mintha ez az elmélet a pontozgatásokról és arról a bizonyos „nem a te súlycsoportod” szállóigéről minimum egy ENSZ közgyűlésen került volna kidolgozásra. A trollkodó kommentekkel kár is foglalkozni – ami igazán kiábrándító, hogy sok esetben még a családtagok, barátok, haverok előtt is magyarázkodnunk kell.

„Nem ismeritek úgy, ahogy én…” „Nekem tetszik, mert…”.

A helyett, hogy az egész „vihar egy pohár vízben” történetet letudnánk annyival: „Nekem ő kell. Próbáljátok meg szeretni, elfogadni. Ha nem megy, akkor törődjetek bele. Mert én vele vagyok boldog.”

Nyitókép: Unsplash