Kiutálták az autista gyerekem a “rendes” óvodából…

Bence eltűnt az óvodából. Egyik pénteken még ott volt, hétfőn viszont már üresen állt a szekrénye. Két hónapot járt ide, mielőtt a szülei átíratták volna egy másik oviba. Magas, barna hajú és szemű, három éves kisfiú. Szereti az autókat, a békákat, és autista.

Bence anyukája szerint az óvodában tudták, hogy nem átlagos, mégsem mondták, hogy ne vigyék oda. Mondjuk, utánanéztek és elvileg a város összes óvodája elvileg fogad saját nevelési igényű gyerekeket. Nincs külön óvoda nekik. Úgyhogy a lakóhelyükhöz legközelebbit választották, kis gyereklétszámmal, pici udvarral.

Először nem is volt semmi baj, Bence szeretett járni, a dadus nénit rögtön a szívébe zárta. Aztán kezdtek érkezni a panaszok… Először az óvó nénik jelezték, hogy verekszik és elveszi a játékokat a gyerekektől. Aztán jöttek a szülők is. Egyre többen. Volt, aki felajánlotta, hogy ismer egy jó szakembert… vagy megkérdezték: volt-e már kivizsgáláson? Mások durvábbak voltak.

Az óvodavezető is behívta őket: jó lenne, ha kevesebbszer hoznák Bencét, és délutánra nem maradna. Úgysem alszik soha pihenőidőben, csak zavarja a többieket. A többi szülő mind máshogy állt a helyzethez. Volt, aki együttérzett és sajnálta, hogy Bence távozott. Biztosan lett volna valami lehetőség az integrációra. Biztosan az óvoda nem volt a helyzet magaslatán, meg a Bence szülei sem… Úgy tudják, nem is mentek el azokra a vizsgálatokra, amit az óvoda javasolt – mondták többen. Pedig sok terápia létezik már.

Voltak olyanok is, akik nyíltan örültek Bence távozásának. Főleg azok, akiknek a gyerekét megverte. Mert ő nemcsak akkor csípett, vagy csapott oda, amikor akart valamit, hanem csak úgy is, ha elhaladt valaki mellett. A többiek elkerülték, féltek tőle. Aztán már az óvodától is féltek…

FORRÁS: UNSPLASH

Bence nagymamája fel volt háborodva. A lányának és a férjének dolgoznia kell. Mégis mit gondolnak ezek? Mibe kerül a külön logopédia, a lovas terápia, a zeneterápia? Ők igazán megpróbáltak mindent, de ehhez pénz kell, a pénzhez pedig munka. Bence rá maradt. Olyan későn vitte oviba, ahogy csak lehetett, és olyan korán hozta el, ahogy csak bírta. De már ő sem bírt el mindent.

Hetven éves elmúlt, nem tudta, hogy Bence kitöréseit hogy kell kezelni.

Ha békés volt, ő volt a világ legcukibb gyereke, sokáig elrajzolgatott vagy mesét nézett. De ha olyanja volt, belémart, vagy harapott. Ha frusztrált volt, pláne – ha nem, akkor is. Az óvodavezető viszont megkönnyebbült. Volt már másik autista, figyelemzavaros gyerek náluk, de ekkora gondot még senki sem okozott.

Ha Bence az óvodában volt, a dadus néni nem tudta végezni a dolgát, mert egész nap a gyereket követte. Ő volt az egyetlen, akire a kisfiú úgy-ahogy hallgatott. Elkapta a lendülő karját, ha ütni készült, öltöztette, vetkőztette. Az óvónők nem bírtak vele. Persze, nincs is ilyen képesítésük, meg ott van a másik 18 gyerek. Igaz, beleírta a város a pedagógiai programjukba, hogy fogadnak sajátos nevelési igényű gyereket. De attól még nem lesz gyógypedagógusuk hozzá, meg fogalmuk se arról, mit is kezdhetnének vele.

A szülők egyre gyakrabban panaszkodtak. Nem csoda, Misike karján még most is látszik a harapás nyoma. Attól tartottak, baj lesz, abból pedig feljelentés. Az óvoda tartson rendet – ezt várták a szülők. Igyekeztek finoman jelezni, hogy csinálni kéne valamit. Elküldték Bencét a családsegítőbe, de az anyjáék nem akarták oda vinni, azt mondták, hogy foglalkoznak vele magánban.

Próbálták az óvodában töltött időt csökkenteni, az sem ment. De el sem tanácsolhatták, hiszen akkor mi lesz az integrációval… Integráció, szép kifejezés. Kár, hogy üres. Végül a szülők léptek, érezték a nyomást. Jól tették. Most már Bence egy másik óvodavezető gondja…

Nyitókép: Unsplash