Könnyű bírálni az “engedékeny” anyákat, amíg nincs gyereked!

„Nem tud parancsolni a gyerekének”, „Képtelen nemet mondani!”, „Hagyja, hogy a gyerek irányítson” – hallom sokszor a gyermektelen ismerősök szájából.

Általában azt is hozzáteszik, hogy ők ezt biztosan nem hagynák, de ezen már csak elnézően mosolygok. Persze, haha, ahogy azt Móricka elképzelte.

Még csak szülni voltam a kórházban, amikor egy barátnőm az akkor kétéves kisfiával meglátogatott. A kisfiú azonban a folyosón megmakacsolta magát, hogy ő onnan egy tapodtat nem tágít, így a barátnőm lábai is a földbe gyökereztek. Láttam az arcán a csalódottságot, hiszen mindig is érdekelték őt a bababarát szemléletű kórházak, és most csupán néhány lépésnyire volt attól, hogy szétnézhessen – mégsem jöhetett.

Nem jöhetett? Nos, én akkor ezt még nem értettem: nehogy már a földből ki se látszó, makacs kétéves mondja meg, hova, merre mennek! Nehogy már a nyúl vigye a puskát – gondoltam magamban naiv indulattal.

Igen, naivan, mert akkor még igencsak idealisztikus, a valósággal köszönőviszonyban sem lévő elképzeléseim voltak a gyerekneveléstől. Úgy hittem, hogy a szülő határozott, következetes viselkedésén múlik minden, és a gyermeknek nincs önálló személyisége (vagy ha igen, az gyengéd szigorral alakítható, mi több: optimalizálható).

Ahogyan “a nevelés” folyamatának alakítását befolyásoló külső tényezők sincsenek. Olyan ez, mint amikor a gyártósoron az új alkatrész érkezésének első órájában lemérik a gyártási teljesítményt, és onnantól az lesz a norma. Aki dolgozott már gyárban, a soron, ugyanakkor pontosan tudja, hogy már a negyedik órában sem tudsz olyan intenzitással dolgozni, mint az elsőben. Ráadásul váratlan tényezők is alakítják a termelés ütemét.

FORRÁS: UNSPLASH

A gyereknevelés is hasonlóképp működik: a valóságban elenyésző azoknak a tankönyvi óráknak a száma, amikor rendíthetetlen nyugalommal tereli az ember a formálódásra váró csemetét. És sokkal gyakrabban van úgy, hogy az ösztönök – éhség, szomjúság, fog- és hasfájás, impulzusok és reakciók – alakítják az éppen zajló folyamatokat. Nem is beszélve arról, hogy esetleg egész héten tíz órát aludtál tíz részletben, az alváshiánnyal pedig még háborús hősöket is teljesen elvtelenné lehet alacsonyítani.

Mindehhez még jön az adott gyerek személyisége, preferenciái: az, hogy esetleg kizárólag zöld színű ételt eszik, fél a metró hangjától, csak összebújva tud elaludni és a többi. Részben persze igaz, hogy bizonyos dolgok szoktatás kérdései (bizonyosak meg nem), de összességében véve elmondható, hogy aranyszabály: a szülő sokat küzd és harcol napi szinten a legelemibb dolgokban is.

Így amikor csak teheti, a lehető legkisebb ellenállás irányába halad. 

Vagyis mérlegel: vannak dolgok, amikben nincs apelláta. Fogmosás, gyerekülés, antibiotikum kúra, napi legalább egy meleg étel, délutáni alvás, esti lefekvés. Ezeknek rendszeres és következetes forszírozása – és persze annak esetleges sikertelensége – olyan intenzív erőpróba és stressz, hogy a rendelkezésre álló szűk erőforrások birtokában mindannyian mérlegelünk.

Eldöntjük, mi az, ami még megéri az autoriter diktátor énünk villogtatását és az azt övező végeláthatatlan, fülsüketítő hisztit. Nem kérdés, hogy drága jó barátnőm is rutinosan mérlegelt: azt szeretné-e, hogy igaza legyen, és ő irányítson mint felnőtt, cserébe azonban a kórház kilenc emeletét felverő csetepaté következzen?

Vagy inkább lenyeli a békát a béke érdekében, hogy tudjunk még nyugodtan, kényelmesen beszélgetni egy fél órácskát, és ne minket bámuljon megrökönyödve mindenki? Nem kérdés, hogy fáradt volt, elcsigázott és éhes, ezért aztán az utóbbi opciót választotta. Örült, hogy ülhetünk, csend és nyugalom van, mert a gyerek vidáman eljátszik a vendég gyerekeknek kikészített játékparkkal. Ritka nyugodt pillanatok ezek, amiért mindig hálát kell adnunk.

Ma már én is ezt a vonalat képviselem: prioritizálok és lemondok, ha kell. Van néhány életbevágó kérdés, amihez ragaszkodom, a veszélyeztetést mindenáron kerülöm, de a legtöbb esetben inkább felmérem, megéri-e a harcot és a hisztit az adott dolog. És bizony igen gyakran az jön ki, hogy nem, úgyhogy hagyom, hogy “a gyerek irányítson” és “ugráljon a fejemen”.

Mert még mindig az a kevesebb ellenállással járó megoldás, és hát lássuk be: a nap végén ezek nem lényeges, nem sorsdöntő kérdések, amelyek az életminőségünket befolyásolnák. A nyugalom és a béke annál inkább.

Nyitókép: Unsplash