Kötődési problémám van: az a probléma, hogy tudok kötődni

Sokszor lehet hallani mostanában, hogy főleg a férfiaknál problémát jelent az, hogy nem képesek (vagy nem akarnak) kötődni, elköteleződni, nem veszik elég komolyan a párkapcsolatokat. Ez pedig egy általános bizonytalansághoz, bizalmatlansághoz vezet.

Én pedig azt látom, hogy mintha sok ember számára mást jelentene egy párkapcsolat, mint amit szerintem kellene. Hiszen egy kapcsolaton belül is meg kell őriznünk az individualitásunkat. Ki tudja, meddig lesz még velünk a másik? Meddig tart még ki? Ismerjük a statisztikákat a válásokról, látjuk, mennyi kapcsolat megy tönkre körülöttünk, ezért jobb időben felkészülni. Fontos odafigyelni a jelekre.

Ha valami probléma van, az már jel lehet ugye. Ha épp nem vagy olyan boldog, az is, ha nem elég izgalmas a kapcsolat, az is. Vagy ha látsz valakit, aki bejön, az is annak a jele lehet, hogy nem azzal az emberrel vagy együtt, akivel minden a legszuperebb. Ez a hozzáállás pedig akkor is gátat állít az emberek közé, ha egyébként magától nem lenne ott.

Én pedig úgy gondolom, hogy ha valakivel komoly kapcsolatba lépek, akkor a családomnak is választom, az egyik legfontosabb szereplőnek az életemben. Hiszen vele osztozunk a mindennapok örömein és problémáin. Ő lesz mellettem, ha beteg vagyok, és én vele, ha ő beteg. Látni fog a legjobb és legrosszabb állapotomban is.

Megnyílok előtte, amennyire ez emberileg lehetséges, mert enélkül nincs értelme egy kapcsolatnak. És ahogy a többi családtagomtól sem akarok elszakadni, vele szemben is csak a legeslegvégső gondolat lehet az, hogy ez valami drasztikus ok miatt véget érhet. Egyébként nem szeretném, hogy ez egy ilyen könnyen választható opció legyen. Hiszen ha valami/valaki értékes számunkra, arra vigyázunk.

FORRÁS: PEXELS

Számomra az az ideális helyzet, ha mindenemet a kezébe tehetem, hogy tessék, ez vagyok én, mindent láthatsz belőlem, ha ez neked így is tetszik, akkor működhet ez köztünk. De nyilván nem akarom kipakolni minden hibámat, esendőségemet, vágyamat egy “idegennek”. Valakinek, aki csak három lépés távolságból bottal piszkálgatja a legintimebb részeimet. És nem, most nem arra gondolok…

Én kifejezetten vágyom arra, hogy kötődhessek valakihez, hogy elérjünk arra az ideális szintre, amikor minden szempontból felszabadultan tudunk kapcsolódni egymáshoz. Nem pedig kissé feszengve, bizalmatlanul, mindig a menekülő utakat figyelve. Amíg ez nincs meg, addig az az elengedhetetlen bizalom sincs, amiben azt tudnám mondani, hogy igen, ő valóban az életem része, és nem csak egy teszt szakaszban vagyunk.

Nem szeretem az “átmeneti” embereket az életemben, nem szeretek valakire úgy gondolni, hogy habár most jó vele lenni, jó, hogy itt van, de ennek bármikor vége szakadhat. Nem tudom igazán értékelni azt, amit mulandónak érzek. Mert akkor folyamatosan bennem van az érzés, hogy elfogadom az elvesztését. Már előre beletörődök, hogy megvédjem magam a sérüléstől. Ez pedig nem jó így.

És ha valaki folyamatosan hátrál vagy elzárkózik, akkor ezen az állapoton nem lehet változtatni. Azt hiszem, az lenne a normális, ha úgy mennénk bele egy kapcsolatba, hogy vágynánk arra, hogy minél közelebb kerülhessen hozzánk a másik. Ha ezen dolgoznánk, és nem azon, hogy minél jobban megvédjük magunkat, minél jobban körbebástyázzuk magunkat, mert ezzel pont azt érjük el, amit nem szeretnénk: csalódni fogunk.

Én azt tapasztaltam, hogy ha van egy olyan ember az életedben, akivel igazán erős kötelék van közöttetek, akkor az a legnehezebb helyzeten is átsegíthet. Hiszen már csak attól jobb lesz minden, hogy ő ott van velem, ebből is tudok töltődni, ez is plusz erőt és önmagában boldogságot jelent. Nem értem: miért ne vágyna erre valaki? Miért nem ezzel a motivációval megy bele valaki egy kapcsolatba?

Néha úgy érzem, hogy velem van a baj.

Én tulajdonítok túl nagy jelentőséget egy párkapcsolatnak, túlságosan az életem fókuszába helyezem, és könnyebb azoknak, akiknek ez is csak egy a sok dolog közül. Hiszen ott a munka, a barátok, a szűkebb-tágabb családi kör, a hobbi, az edzés, és valahol ezek között van a párkapcsolat is. Nem túl hangsúlyosan. Nem fordítanak rá túl nagy figyelmet, hiszen ahogy meg lehet unni egy hobbit és cserélni valami másra, úgy annak az embernek a helyére is lehet majd találni valakit, akivel nem sikerült egy kapcsolat.

Nem nagy dolog ez. Szóval lehet, nekem másfajta kötődési problémám van: az a probléma, hogy tudok, szeretnék is kötődni, ahelyett, hogy csak úsznék az árral, lesz, ami lesz alapon. De nem tudom: ennek így van egyáltalán értelme?

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂