Levél a férfiaknak, akik valaha is bántottak

Kedves Te! (Talán a kedves még túlzás is, azt hiszem.) Te, akiben a mai napig nincsen bűntudat, mert fogalmad sincs, mit tettél velem. Tudod, egyrészt végtelenül örülök, hogy megismerhettelek, másrészt pedig kimondhatatlanul sajnálom.

Főleg azt a rengeteg időt, amit neked adtam az életemből. Akkor még azt hittem, megérdemled. Fontos állomás voltál az életemben. Egy hosszú szakasz néhány városon keresztül egy kényelmetlen express vonaton, amiről végre egyszer csak leszálltam.

Hosszú volt a lépcső, ami lefelé vezetett a peronig. Többször is a kezem után nyúltál, de a legvégén mégis te löktél ki. Így történt hát, hogy sebesült lélekkel ott találtam magam a felszállásra váró tömeg közepén. A földre ülve magába rejtett az emberáradat, és senki nem vette észre, hogy ott vagyok. Sokáig ültem ott, nézve téged, ahogy távolodsz, és reménytelenül vártam, hogy visszajössz még.

Elképzeltelek, és arra gondoltam: aki hozzánk tartozik, az mindig visszatalál. Ha igaz a mondás, akkor te is visszatérsz… Így hát kezeimet átkulcsoltam felhúzott térdemen, és vártalak. Sokáig. A szívem eltikkadt, mint a sivatag közepén vonuló zarándok – egyre csak dobogott érted, félig halottan a boldogság hiányától.

Túl sokszor látott délibáb voltál az életemben, túl sokáig hittem, hogy igaz, amit látok. De amikor a kezedért nyúltam, mindig elporladt a kép. Néha azóta is felidézem ezeket a perceket. Ilyenkor csak ülök, nézem magam a tükörben, és csak szánalmat érzek önmagam iránt, mert nem tértél vissza soha. Nem kellettem. Nem voltam fontos.

Ha néha-néha mégis visszatértél, elhasznált zsebkendőként az út szélére dobva megszabadultál tőlem újra, majd tovább szőtted életed fonalát. Nélkülem. Én meg néztem azt a lányt a tükörben, aki megint meghunyászkodott, aki megint hagyta magát, akit megint kihasználtak… Pedig ő csak szeretett, és hitt abban, hogy őt is viszontszerethetik.

FORRÁS: UNSPLASH

Tudjátok, mindig azt hittem, hogy sosem voltam elég jó nektek. Mindig kevésnek éreztem magam, hiszen szerelmünk tárgya magasztosabb a szemünkben bármi másnál. Többnek hittelek, többnek magamnál, a céljaimnál. Pedig sosem voltam kevés. Éppen elég voltam. És lehet, hogy sosem nektek voltam kevés, csak önmagamnak – mert nem álltam ki magamért.

Hagytam, hogy mások irányítsanak az életemben, és mások boldogságának rendeltem alá magam.

Nehéz volt elfogadni, hogy egyedül kevés vagyok egyben tartani valamit, ami nem működik, és a másik fél – mint az ellenpólust a mágnes – végül ellök magától. Itt ülök, nézem a tükörben a lányt, és levelet írok nektek.

Egyetlen mondat van a papíron, míg a többi csak a fejemben tobzódik. És ezt, a legfontosabbat suttogom a tükörképemnek: „Elég vagy.” Nehéz kimondani, de elég vagyok. Klisé lenne úgy folytatni, hogy ti voltatok kevesek, és nem is gondolom így igazán. De nem hagyom többé, hogy bárki is azt az érzetet keltse bennem, hogy kevesebb vagyok annál, mint amit érek.

Nyitókép: Unsplash