Lopott idő: A te szerelmed is fél elköteleződni?
Magányos férfiak és nők, akik évtizedeken át ágyról ágyra járva, esetleg teljes cölibátusban keresik “az igazit”. Majd amikor végre rájuk talál a szerelem és a kompatibilitás, mégsem akarnak elköteleződni.
Félnek. Önmaguktól, a saját rossz családi mintáiktól, és persze mindenekelőtt a szabadságuk elvesztésétől. Ismerős? Mit lehet ilyenkor tenni?
A 32 éves Dóri elvált anyukaként évekig kerülgette azt a magányos farkast, akivel a mély barátság és az instant vonzalom azonnal adott volt. Aztán végre összejöttek. A Dóri boldogságáért drukkoló lelkes lánycsapat heteken át találgatta, hogy Zoli vajon meleg, aszexuális, vagy épp merevedési problémái vannak-e, amiért úgy kellett ágyba csalogatni több hét együttjárás után.
Végül kiderült: Zoli egészséges szexuális étvággyal rendelkező heteró hím, csak épp úgy retteg a kötődéstől, hogy nehéz átadnia magát bármilyen intimitást igénylő aktusnak. Ó, nem csak a szerelemmel átitatott szexnek: a mélyebb beszélgetéseknek, a tiszta, asszertív kommunikációnak is.
Zoli – sok más Y generációs férfihoz és nőhöz hasonlóan – a családfa sokadik ágáig visszanyúló negatív mintákat és máig gyógyulatlan szülősebeket hozta magával. Látta, hogy a szülei tönkreteszik egymást, ő meg inkább teher, mint öröm. Így esze ágában sincs fejest ugrani valamibe, ami előbb-utóbb hasonlóvá válhatna ehhez a jól ismert, ám annál sanyarúbb forgatókönyvhöz.
Márpedig az együttélés stressze és a gyerekek miatti felelősség, a sok-sok kötöttség nagyon is hasonló, nem igaz? Látta a barátai körében, mennyien válnak, és neki is volt jó néhány sikertelen kapcsolati próbálkozása. Épp elégszer összetörték már a szívét, a francnak hiányzik egy újabb gyomros!
Ezért aztán hiába van már együtt lassan két éve Dórival – és vall szerelmet napi rendszerességgel -, esze ágában sincs összeköltözni. Istennőként kényezteti Dórit, és persze találkoznak, ha úgy tartja kedve. De ha épp más program jön, gondolkozás nélkül dobja a kis családot.
FORRÁS: UNSPLASH
Ha ott van, szívvel-lélekkel részt vesz az életükben, sajátjaként foglalkozik Dóri kislányával, ám fel sem merül benne, hogy a mindennapjait a közös élet prioritásai szerint alakítsa. És ami mind közül a legrosszabb: a nő hiába szeretne közös otthont és közös gyerekeket, Zoli erről hallani sem akar. Szerinte a család szívás, és neki igénye van arra, hogy alkalmasint akár hetekig csak egyedül nézzen ki a fejéből.
Noha én magam is rendkívül értékes embernek tartom, ma már határozottan állítom: a kötődésre képtelen, elköteleződésre nem hajlandó, érzelmileg elérhetetlen emberrel töltött évek borzasztó károkat okoznak. Zoli előtt ott a lehetőség, hogy a családi traumáit, saját kudarcos próbálkozásait és szorongásait feldolgozza.
Ma már több tucatnyi terápiás eszköz és önsegítő módszer közül választhat az, aki épülni vágyik. Biztos vagyok benne, hogy ha erre az útra lép, Dóri teljes mellszélességgel melléáll, és segíti őt a félelmek lebontásában, a bizalom újraépítésében. Hiszen már most is ezt teszi végtelen szeretettel, türelemmel.
De ha Zoli úgy érzi, nem áll készen a gyógyulásra, és nem hajlandó időt, energiát, pénzt tenni a felépülésbe, akkor nincs mit tenni. A felnőtt szerelem kockázatos: maga a lila ködös, pillangóreptető érzés fakul, el is múlhat. De a kompatibilitás megmarad, és némi munkával a mély egymásra hangolódás, intenzív kapcsolódás élménye is fenntartható.
Amikor ketten vagyunk – esetleg hárman, négyen -, már nem az “én” a minden, hanem a “mi”.
Nem kérdés, hogy lesz, amit ez elvesz tőled. Nem lesz annyi korlátlan, gát nélküli énidőd, mint magányos farkas korodban. Nem azt mondom, hogy többé egyáltalán nem lesz, de hogy a számuk jelentősen megcsappan, az biztos. Ugyanakkor ahhoz képest, amit elveszítesz, rengeteg nyereséged is lesz: kapsz egy életre szóló társat, akivel jóban-rosszban számíthattok egymásra. És valamit, ami talán még ennél is több: egy családot…
Nyitókép: Unsplash
