Magányosabb voltam melletted, mint egyedül…

Esténként fáradtan estél be az ajtón, és köszönés helyett azzal fogadtál, van-e kaja itthon. Elterpeszkedtél a kanapén, kezedben sör – unott, üveges szemekkel kapcsolgattad a tévét. 

Szótlanul kuporogtam melletted, és vártam. Egy kedves szóra, egy érintésre. De egy panasszal is beértem volna, amikor ismét a bunkó főnöködet szidod. Bármivel. Már nem is emlékeztem rá, mikor beszélgettünk utoljára. Ha néha azon kaptál, saját magam ellen sakkozok egy félreeső sarokban, hogy elüssem az estéimet, megesett, hogy odatelepedtél mellém.

Ez annyira meglepett, hogy rákérdeztem, miért csinálod. „Megsajnáltalak. Olyan szomorú látvány, ahogy egyedül ülsz itt.” A lehető legmegalázóbb válasz volt, amit csak kaphattam. Megállás nélkül bújtam a netet, ötletek után kutatva.

Nem azért, hogy miképp keltsem fel ismét az érdeklődésedet a testem iránt. Hanem azért, hogy hogyan tudnám újra előcsalogatni belőled azt a férfit, aki a rajongásig szeretett, és akit én is annyira imádtam, hogy az már az őrület határát súrolta. Éretlenségnek tűnik? Lehetséges.

De hiába az eltelt évek, ugyanúgy szerettelek és kívántalak, mint amikor legelőször találkozott a tekintetünk. Szégyelltem, hogy ilyesmiket művelek. Milyen szánalmas – gondoltam magamban nem egyszer -, hogy ilyen szemetet olvasok. Hogy jobb híján a barátnőimnek panaszolom el, milyen távolra sodródtunk egymástól.

Már nem egy pár voltunk, csupán két lakótárs.

Bár nem sok időt töltöttünk együtt, és úgy éreztem, valahogy mindig a fontossági sorrend legaljára csúszom, mégsem tűrted jól, hogy új ismerőseim, barátaim legyenek. Ebből sejtettem, hogy titkon nagyon is jól tudod, amit előttem oly makacsan tagadsz: hogy valami már régen nem működik. Valami elveszett.

FORRÁS: UNSPLASH

De téged nem olyan fából faragtak, aki csak úgy kimondja az ilyesmit. Elvégre férfi vagy. Egy férfi nem mutatja, nem mutathatja ki, mit érez, nem beszélhet ilyesmiről. Annyira beléd nevelődött mindez, hogy valószínűleg meg sem tudtad volna fogalmazni, mi zajlik le benned.

Az új munkahelyemen egyre több ember vett körül. Nem mintha csak a férfiak közelségét kerestem volna, egyszerűen sosem volt sok női barátom. Neked nem tetszett, ha más meg tudott nevettetni, ha olyan dolgokról beszélgettem velük, amikről a barátok szoktak. Gondolatban azzal nyugtattam magamat, hogy nem tettem semmi rosszat.

Elvégre még csak nem is flörtölök mással, egyébről nem is beszélve. De a megcsalás szóban ott rejlik a lényeg. Csalás. Ha valaki félrelép, sosem az fáj a legjobban, hogy valaki mással osztotta meg a testét. Vágytam az érintésedre, a közelségedre. Arra, hogy ne csak ott, hanem tényleg jelen legyél.

Talán nem is tudod, hányszor sírtam álomba magam a hiányod miatt. Tudom én, hogy közhelyesen hangzik. Akár egy elbaszott romantikus filmben. Valóban úgy éreztem, hogy ez az életünk: egy rossz vicc. És mégis ki voltam éhezve azokra a pillanatokra, amik régen csak a mieink voltak.

Akkoriban, ha csak átöleltél, a külvilág megszűnt létezni. Nem volt más, csak a bőröd érintése, a tested melege, az arcszeszed illata. Minden gondunk a semmibe veszett, bármi zúdult is ránk, az már csak vihar volt egy pohár vízben. A számlák, a rengeteg “kellene, de miből”… semmit nem számított. Az ölembe simultál, átfogtam a hátad és éreztem, hogy árad szét benned az a csendes nyugalom, ami engem is eltölt.

Mikor utoljára próbáltam meg újra közel kerülni hozzád, szokás szerint háttal ültél nekem az íróasztalodnál. Lehajoltam, úgy öleltelek át. Szóvá tetted, mint már annyiszor, hogy hagyjalak békén.

– Csak egy kicsit maradj így! – kértelek.

– Azt mondtam, hagyj békén!

Az ordítástól összerezzentem, de a következő pillanatban már lendült is a könyököd. Meg sem fordulva ütöttél hátra. Az arcomat találtad el. Elestem. Eleredt az orrom vére. Higgadtan, rezzenéstelen arccal csak annyit mondtál, míg én a cseppekben folyó vért itattam fel magamról: „Előre szóltam, hogy hagyj engem békén.”

Ez volt az a pont, amikor elhagytalak. Talán még most sem tudod, mi volt a baj, hol rontottuk el. Szerinted mindent megtettél, hogy “vigyük valamire”. Ha pedig a társat hiányoltam magam mellől, az embert, a férfit, a barátot, a szeretőt… csak annyit feleltél: „Ebből nem lehet megélni.” Valóban nem. Ebből “csak” élni lehet.

Nyitókép: Unsplash