Majdnem belehaltam melletted a szeretetlenségbe!

Borzalmas volt a tél, vacogtam a hidegben, amit a rám telepedő dermesztő, jeges félelem okozott. Nem volt hosszabb, mint máskor, mégis alig éltem túl.

Még soha nem vártam úgy a tavaszt, mint akkor. Nem a hideg, nem a természetes fény hiánya volt az, ami elviselhetetlenné tette. Hanem az, hogy már nem voltál a napjaim része, mást melegítettél a szereteteddel. Duplán lett a legsötétebb időszak, mert olyan éjszaka borult rám, amit még nem tapasztaltam meg előtted.

Kihunytak a fények, a kályhánkban elaludt a tűz – még parázs sem maradt, amiből új lángokat tudtunk volna szítani. Igazi jégkorszak volt, annak minden borzalmával együtt. Nem volt semmi, ami melegen tartott volna, kihűlni éreztem magam. A tagjaimon jeges zsibbadás lett úrrá, hinni sem mertem, hogy látok még napfényt, aminek örülhetek.

Nem éreztem magamban életet, besötétedett felettem az ég. Mintha egy zsákba dugtak volna, amit még le is vittek egy dohos pincébe, hogy véletlenül se érje fény. A várt és majdnem mindenkinek örömteli karácsony sem hozott mást, csak könnyeket, melyek nem a boldogságtól indultak útnak. Fájdalmamban születtek, és patakokban folytak…

FORRÁS: UNSPLASH

Nem bírtalak elengedni, nem tudtam továbblépni onnan, ahonnan hátratekintgetés helyett rohannom kellett volna. Az eszem azt ordította: „Ne fordulj vissza, nem érdemes, sőt, tilos!” De én a szívemre hallgattam, ő pedig azt súgta lágyan, kedvesen: „Maradj, lesz ez még jobb! Csak legyen hited, és bízz benne!”

Nem történt csoda. Nem valósult meg, amire vártam, nem lett semmi abból, amire vágytam.

Csak az időt húztam. Bizakodtam, hátha mégis visszajössz, de remélni már nem mertem, mert amit te megmondtál, az mindig is végleges volt. Tudtam, hogy már nem szeretsz, hiszen nem csináltál belőle titkot. De balga módon mégis a maradás mellett döntöttem, mert nélküled nem bírtam egy lépést sem tenni.

Szánalmas vergődésemnek egy tavaszt jelző, langyos napsugár vetett véget, ami az életemet jelentette. Csak ültem egy padon, és úgy szívtam magamba a nap melegét, mint egy leguán, ami túl sokat volt a hidegben, és ki kell feküdnie a sziklákra, hogy újra mozogni tudjon. Életre keltem – lassan beindult a vérkeringésem.

Először bántotta, szúrta a szemem a hirtelen rám törő világosság, de amikor megszoktam, rájöttem, hogy nagyon jó érzés. Szerettem a napot, imádtam, ahogy melegít, simogat, és megvilágítja, feltárja előttem az élet szépségeit. Ahogy elmúlt a tél, úgy ért véget a szenvedés, amit a hiányod okozott.

A természettel együtt én is újjászülettem – úgy is éreztem magam, mint egy újszülött, akinek minden új, minden szép. Ismét szabadnak éreztem magam, a melletem lévő helyre pedig már nem úgy tekintettem, hogy üres. Inkább úgy, hogy szabad. Már nem a sötétséget láttam, nem a jeges rémületet éreztem. Mindezt felváltotta a fény, az újjászületés, a hit a tavaszban és a szeretetben.

Nyitókép: Unsplash