Már tudom, nem vagyok nettó szerencsétlen!

Vannak sorsdöntő találkozások az ember életében, amik alapjaiban rengetik meg az egész addigi világlátásunkat.

Viszont ami engem illet, én nagyon becsülöm azokat az apró találkozásokat is, amikor egy kis időre egy idegen ember szemszögéből pillanthatok rá a világra. Az ő életére, és ezáltal a sajátomra is. Nem ismerkedünk meg egymással, sokszor még csak nem is beszélgetünk, mégis kicsit megváltoztatnak ezek a találkozások. Elmesélem az egyik ilyen kedvenc történetemet.

Fülledten meleg nyári nap volt. Bosszús voltam, mert a számlavezető bankom berángatott valami huszadrangú papírt aláírni személyesen a budapesti bankfiókba. Már rég nem éltem Pesten, és semmi kedvem nem volt ezért kivenni egy szabadnapot a munkahelyemről és megtenni az oda-vissza másfél órás utat. Különösen nem az éppen felfelé ívelő első járványhullám idején.

Dühös voltam a bankra, és magamra is: miért nem szüntettem meg a számlát már réges régen, és miért nem mentem át egy olyan intézethez, aminek az új lakóhelyemen is van fiókja? Hivatkoztam mindenre, ami eszembe jutott, hogy az aláírás elintézhető legyen online, vagy akár levélben, de a bank hajthatatlan volt. Viszont legalább időpontot kaptam, és megnyugtattak, hogy körülbelül öt percről van szó, a papírok előkészítve várnak.

Amikor aznap délután beléptem a második bankfiókba, már a maradék türelmem is elfogyott. Az első helyen sem az időpontom, sem a papírom nem volt meg, ide irányítottak. Dühösen huppantam le a felkínált dizájnos székbe, szemben az ügyintézővel, hogy elmondjam a jövetelem célját. Kissé dinamikusra sikerülhetett az attrakció, mert a köztünk lévő plexi lap azzal a lendülettel rám esett.

FORRÁS: UNSPLASH

Úgy látszik, friss beszerzés lehetett, és még nem volt idejük rögzíteni. A plexi lappal a kezemben próbáltam a meglepetés okozta sokkot, az abszurd helyzetet és az amúgy is frusztrált napomat a helyére tenni, amikor megszólalt mellettem egy kedves hang:

– Ne aggódjon, az előbb velem is ez történt! Nehéz ezekhez az új szabályokhoz igazodni, ugye? – nézett a hang gazdája együttérzően a banki ügyintézőkre is.

Azok hálásan visszamosolyogtak rá. Azt hiszem, több, hozzám hasonlóan dühös ügyféllel találkoztak aznap, mint megértően kedvessel. Ettől egy kicsit lehiggadtam, és kíváncsian vettem szemügyre együttérző ügyféltársamat a szomszédos pultnál.

Olyan ötven év körüli nő lehetett széles, vidám mosollyal az arcán. Rakoncátlan göndör fürtjei és színes, kicsit hippisen vidám ruhái bájosan elütöttek a hideg, elegáns banki környezettől. Áradt belőle a jókedv. Jó társalgó lehetett, mert fél füllel hallottam továbbra is, ahogy az ügyintézőjével beszélgetnek.

Közben kiderült, hogy az én papírjaim itt sincsenek meg, de hajlandóak kinyomtatni őket, csak várjak türelemmel. 

Vártam… oké, nem türelmesen, de kitartóan. Közben ismét vidám szomszédom vonta magára a figyelmemet. Kiderült, hogy a megtakarítását szeretné a lejárati idő előtt kivenni. A bankos hölgy megkérdezte tőle, hogy megtudhatja-e az okot, amiért megszűnteti a szerződést velük. Talán elégedetlen a szolgáltatással?

– Á, dehogy! – válaszolt csilingelő hangon. – Csak tudja, a fiam pszichiátriai kezelt, és nem vette be a gyógyszereit, aztán szétverte a lépcsőház ajtaját. Rendeznem kell a kárt, meg másik albérletet keresnem. Nem is tudom, hova gondoltam, amikor azt hittem, lehet nekem megtakarított pénzem! Tudja, a fél családom ilyen!

Az ügyintéző ledöbbent, és sajnálattal vegyes csodálkozással nézett a továbbra is jókedvűen mosolygó hölgyre:

– Nahát, milyen jó, hogy ilyen vidáman tudja ezt kezelni!

– Oh, nem kell engem sajnálni! Már megszoktam. Nem vagyok én nettó szerencsétlen! Csak amolyan bruttó szerencsétlen! Ha tudná, milyen klassz munkám van! Szuper főnököm, kedves munkatársaim, jó barátaim! Nincsen nekem rossz életem!

Ekkor már mindenki őt hallgatta: a biztonsági őr, a két bankos hölgy, és én is. Kis fiók volt csökkentett ügyfélfogadással, nem voltunk sokan. De még a légy zümmögését is hallani lehetett. Azt hiszem, mindannyian átgondoltuk egy pillanatra, hogy nekünk milyen életünk van, és egy kicsit pozitívabban zártuk a napot. Azóta gyakran gondolok erre a találkozásra, ha bánat ér, vagy az életem valamelyik területe épp csődöt mond. És szívesen ismétlem magamban, hogy nem vagyok nettó szerencsétlen én sem!

Nyitókép: Unsplash