Mától mindenkit kizárok az életemből, aki fájdalmat okoz…
Az orvosom azt mondta: „Ne szégyellje kiiktatni az életéből azokat az embereket, akik csak a fájdalmat élesztik újra önben.”
Ez az a mondat, ami sejt szinten égett belém, még akkor is, ha már annyiszor hallottam, és akkor is, ha előszeretettel használom. Tényleg igaz, hogy nem mindegy, ki mondja, és nem mindegy, hogy mikor, milyen állapotban hallod.
Ültem az orvosnál jó pár testi tünettel, amik a derült égből jöttek és mentek. Hónapok óta kísértek az utamon. Ültem az orvosnál, tördeltem az ujjaim, és azon gondolkodtam, mi a fene történik velem. Mintha árnyéka lennék régi önmagamnak. Hosszú évek szorgos munkája ez. Ez a fájdalom a mellkasomban. Ez a rengeteg ki nem mondott szó.
Már nem tudtam mosolyogni, nem akartam felkelni reggel, nem akartam azt a változást, amibe az élet kényszerített. Pedig tudom, hogy minden változás, amit az élet hoz, értem van. Még akkor is, ha más ezért kinevet, és még akkor is, ha ezzel a nézettel senki más nem ért egyet velem. Ültem az orvosnál, és úgy éreztem, hogy várom, hogy kimondják helyettem azt, amit már évek óta tudok.
„Elfáradt?” – kérdezte az orvosom.
El. Elfáradtam. Leírom, kimondom, elsírom és ordítom, hogy elfáradt a lelkem. Hogy mérhetetlenül nagyot csalódtam az utóbbi pár évben sok, számomra fontos emberben. Hogy vannak hosszú évek óta húzott történetek, amiket a mai napig újraélek.
Gyomorideggel kelek, félve lépek az utcára, és azon kapom magam, hogy a négy fal között sokkal jobban érzem magam. A csendben, a gondolataimmal, a hangulatváltozásaimmal, ahol nem érhet baj. Ahol nem bánthat más. És ahol én sem bánthatok mást.
FORRÁS: UNSPLASH
Valahogy ideálisabbá vált számomra az ablakból nézni a napsütést, bentről hallgatni a madárcsicsergést és nézni, ahogy a szomszéd egyedül ássa a kertet, ahelyett, hogy segítettem volna neki. Éreztem, ahogy napról napra elfogy belőlem az erő. Éreztem, ahogy újra elkezdtem felépíteni a falam alapjait, amiket sok évembe telt lebontani.
Azt vallom, hogy az ember engedje meg magának a rossz érzéseket is. Hogy nem lehet mindig csak a boldog pillanatokról beszélni. Az ember engedje meg a fájdalmat is, gyászolja meg azokat a kapcsolatokat, amik fontosak voltak és lezárultak.
Elengedni az embereket, akiket valaha szerettünk, óriási feladat. Én hiszem, hogy az elengedés valójában azt jelenti, hogy a megfelelő helyre teszem a másikat a szívemben. Oda, ahová valójában való, és nem oda, ahova én gondoltam, hogy helye lehet.
Azt vallom, hogy fontos: tudatosítsuk magunkban, hogy ez is elmúlik. Le fogunk szállni a hullámvasútról, és újra stabil lesz alattunk a talaj. Lássuk meg az életben a szépet, keressünk olyan pillanatokat, amik töltenek. Fókuszáljunk arra, ami erőt adhat, és ne bonyolítsuk túl a napokat.
De elfáradtam. A hazugságokban. A hamis barátságokban. Elfáradtam az ígérgetésekben, az álszent beszélgetésekben. Elfáradtam abban, hogy a világ megőrülni látszik. Elfáradtam abban, hogy a szavak jelentése elszáll a szélben. Hogy megbélyegzik az embert.
Elfáradtam. Abban, hogy az élet nem lehet csak fekete vagy fehér. Hogy bár mind különbözőek vagyunk és cipeljük a terheinket, mégis eltapossuk egymást. Hol maradnak az őszinte, emberi beszélgetések? Hol maradnak a tiszta pillanatok, a szívmelengető ölelések? Hol maradnak az értékek? A tisztelet magam és mások iránt? Hol maradnak? És mi hol maradunk? Mondjátok azt, hogy még nem veszett minden el!
Szóval, ültem az orvosnál. Akut depresszió.
„Kérem, ne szégyellje kiiktatni az életéből azokat az embereket, akik csak a fájdalmat élesztik újra önben!” És soha többé nem szégyellem. Mert az én életem az én életem, és az én döntésem az én döntésem, az én lelkem az én felelősségem, és az én jólétem az én érdekem. Elindulok az úton, kéz a kézben a depressziómmal, és megismerem azt a részem, ami olyan szomorú, hogy segítségért kiált. Talán utolérem. Ideje, hogy önmagamért éljek.
Nyitókép: Unsplash
