Meg kell védjelek saját magamtól!

Vannak konfliktuskerülő, szelíd, zárkózott emberek. Akiknek fát lehet hasogatni a hátukon, és mindent többször meggondolnak, mielőtt kimondanák. Akik bizonyos esetben inkább tűrnek, minthogy szembeszálljanak a másikkal. Na, én nem ilyen vagyok…

Ez pedig nem dicsőség, nem szégyen, ez egy egyszerű tény, amivel tisztában kell lennem. És sok ideig tartott, amíg annyira megismertem magam, hogy pontosan tudjam, mi miért van, és hogy működöm. Nyilván ez alatt az út alatt sok sérülést szereztem, és sok sérülést is okoztam.

Egy idő után pedig azok a sérelmek, amiket másoknak okoztam, jobban bántanak, mint amiket én szenvedtem el. Mert ha valaki már nem része az életünknek, akkor nincs is értelme rá mutogatni, hogy ezt csinálta, vagy azt tette. Viszont saját magunkkal mindig együtt kell élnünk, és újra végiggondolni, hogy miért voltunk hülyék…

Már csak azért is, hogy a jövőben okosabbak tudjunk lenni, és ne kövessük el újra és újra ugyanazokat a hibákat. Hogy legközelebb ne bántsunk újra másokat. Ugye ez az észszerű törekvés, ha nem vagyunk elmebetegek és nem az a hobbink, hogy kikészítsük az embereket magunk körül. Hát nekem nem az.

Szóval alapvetően én szenvedélyes, impulzív típus vagyok – az élet minden területén. A munkában, a szerelemben, az ágyban, a sportban. Sok energiával magas hőfokon égek, aminek van rengeteg pozitív hozadéka is, csak hát ugye vannak mellékhatások is, amikor a lendületem olyasmit is magával sodor és összetör, amit nem kellene.

FORRÁS: UNSPLASH

Akkor persze jó, amikor egy szituációban előreküldenek, hogy „Jobb, ha te mondod, a te hangod mélyebb!” Csak az én hangom akkor is “mélyebb”, amikor valami konfliktushelyzet van. Meg tudom védeni magam, sőt, elég jól tudom az akaratomat is érvényesíteni. Olykor túl jól is. És esetleg olyan vitát is megnyerek, amiben nem biztos, hogy igazam van. Még ha akkor úgy is érzem.

És ez egy párkapcsolaton belül nem jó. Ha a párom is hasonlóan vehemens, mint én, akkor kiegyensúlyozottabbak a csörték, de ha valaki visszahúzódóbb, nehezebben áll ki magáért, akkor nekem kell megvédenem őt magamtól. Ez pedig sokkal nehezebb. Amikor saját magadnak kell gátat szabni.

Ez egy nagy tanulság az életemben, amit fiatalabb koromban még nem tudtam. Ahogy Feldmár András mondja: „A szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak.” Sokszor pedig akkor is bántjuk a másikat, ha nem akarjuk. Én is mindig azt gondoltam, hogy sosem bántok senkit szándékosan, csak kiállok magamért, csak kifejezem, ha valami sérelem ért.

Viszont már sokkal jobban látom magam, és tudom, hogy sokszor volt, hogy túllőttem a célon.

Amikor a végeredmény nem ért annyit, mint az a feszültség, ami odáig elvitt. Már sokkal gyorsabban észbe kapok, és képes vagyok belátni, ha hülye voltam, és bocsánatot kérni. Sosem leszek egy mimóza lélek, aki megszeppen, ha valaki felemeli a hangját, viszont arra oda tudok figyelni, hogy egy-egy helyzetben ne akarjak mindenáron győzedelmeskedni.

Arra oda tudok figyelni, hogy időben észrevegyem a jeleket, amikor rossz irányba indulok el, és megfékezzem magam. Mert egy kapcsolatban nem ellenfelek vagyunk, és egyik fél csak akkor nyerhet, ha mindketten nyerünk. Ezért van olyan, amikor saját magunkkal kell megküzdenünk a másikkal szemben, kettőnkért.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂