Megcsal a férjem, és én úgy teszek, mintha nem tudnám…

Házasság. Gyerekek. Egy sírig tartó szerelem – én így gondolok ránk, most is. Szeretem felidézni az elmúlt 20 évet. Már középiskolás korunk óta együtt voltunk, ő volt a padtársam.

Majd a legjobb barátok lettünk. Az egyetemi évek alatt rájöttünk, hogy végig őrülten szerettük egymást, csak talán féltünk. Szeretek visszaemlékezni az első csókra. A lépésekre, amit megtettünk egymás felé, míg felvállaltuk a szerelmünket. Megtanultunk szeretni. Megtanultuk egymást jól szeretni.

Felnőttünk egymás mellett, miközben engedtük, hogy hibázzunk. Soha egy pillanatra nem jutott az eszembe, hogy valaki mással boldogabb lehetnék. Hogy valaki mástól ennél is többet kaphatnék. Szerintem aki boldog, aki szeret és akit viszont szeretnek, soha nem lesz félreérthető. Soha nem látják meg rajta a kételyt, soha nem lesz elcsábítható.

A barátnőm ezen mindig jót nevet, szerinte butaságokat beszélek. Most én vagyok a feleség, akit megcsal a férje. És úgy döntöttem, a sírba viszem azt, hogy én ezt már rég tudom. Nem volt egyszerű eljutnom idáig, és ne gondold, hogy félretettem mindent, ami én vagyok. Felépítettünk egy életet, tudod?

Életünk minden meghatározó pillanatát együtt töltöttük. Együtt éltük, és együtt szenvedtük el. Talán már nem vagyok neked elég nőies? Talán már zavarnak a szülés után maradt nyomok a testemen? Már nem vonzódsz hozzám? Talán már nem vagyok olyan érdekes? Már kiszámítható vagyok? A csókjaim már nem tüzelnek fel úgy, mint rég?

Annyi kérdésem lenne hozzád. Úgy fájdítanám a szíved, ahogy te az enyémet.

Amikor először megláttam a karmolásnyomot a hátadon, a rúzs nyomait az inged nyakán, élesen belém hasított a fájdalom, összeszorult a torkom, hevesen vert a szívem, és kiborultam. Valami hülye, értelmetlen kifogást hoztál fel mentségedre, a szemembe sem néztél – én nagyon nehezen, de hittem neked.

FORRÁS: UNSPLASH

Életem egyik legnehezebb éjszakája volt az akkor. Sosem felejtem el a másnap reggelt. Tágas, nagy teraszunk van. Esős, hideg idő volt. Én mégis ott töltöttem a reggelt egy pokróccal és egy bögre kávéval a kezemben. Hosszú órákon át bámultam magam elé, mert sosem kérdőjeleztem meg a szavaid, de akkor este igen.

Egy nő érzi. Egy ember, aki szereti a másikat, érzi. Éreznie kell, ha a másik tévúton jár. Lehet, nem figyeltem rád eléggé? Sok hibát vétettél már azóta, hogy tudjam, jól éreztem akkor azt, amit. Vannak napok, amikor nagyon gyenge vagyok. Ha a gyerekek nem lennének, ha nem találnék kapaszkodót, feladnám az életem, mert nélküled mi értelme lenne?

Vannak napok, amikor erős vagyok. Fognám a bőröndöd, összecsomagolnék neked, és többé nem engednélek be. Vannak napok, amikor nagyon emberi vagyok, szeretnék leülni veled, elmondani, mit érzek, de nem tudom, képes lennék-e kibírni azt, amit hallok. Nem tudom, hogyan dolgoznám fel, hogy elárultál.

Fárasztó a szép család képét fenntartani, miközben nem tudom, valaha is képes leszek-e újra hinni neked. Bízni benned. Egyet tudok, a múltunk emlékeinek élek. Újra és újra lejátszom a fejemben, hogy valójában tudom, hogy jó ember vagy, a gyerekeinknek csodás apja vagy, és nekem életem szerelme vagy. Voltál. Vagy. Magam sem tudom már.

Csak ismétlem magamban a szavakat, és elfelejtem a valódi jelentésüket. Talán majd egyszer megkérdezem, mi ütött beléd, ha majd lesz elég erőm, ha képes leszek szavakat formálni és a falhoz állítani. De addig is, ezzel a teherrel élek tovább, mert nem akarom, hogy elvesszen mindaz, amit építettünk, amit éltettünk, amit terveztünk, és várom, hogy befejezd ezt az ócska játékot és visszatalálj hozzám. Oda, ahonnan indultál. Oda, ahonnan együtt indultunk.

Nyitókép: Unsplash