Megcsaltalak, pedig nem unlak, nem bántasz, és jó veled…

Sok ideje először, ma jobban megnéztem magam a tükörben. Az évek mindenkin nyomot hagynak, rajtam is. Nem rettegek az öregedéstől, elfogadtam, hogy „innen már csak lejjebb van”. A körvonalaim durvábbak és vaskosabbak, mint ahogyan emlékeztem. 

Hát igen, a mindennapok rohanása, meg a jó öreg gravitáció nagy úr – főleg, ha nem törődik az ember kicsit sem azzal, hogy küzdjön ellenük. Ha mindent jól megnézek, és inkább kedves vagyok magamhoz, mint őszinte, akkor egy közepest azért adhatok magamnak. Önkritika azért maradt bennem. Lelkiismeretem is van. Az meg azt mondja, hogy ezt azért mégsem kellett volna.

Egy ideje minden este, míg te nyugodtan alszol, én csak ücsörgök melletted, és hallgatom ezt a kis piszkálódó hangot, ami – a neveltetésemnek ellentmondva – a kelleténél sokkal halkabban duruzsolja: „Mégsem kellett volna.” Csodálkozom magamon, egyik ámulatból a másikba esem, és nem értem, hogy te, aki hosszú évek óta élsz velem (vagy csak mellettem?), hogy nem veszed ezt észre.

Néha már majdnem azt gondolom, hogy ha épp neked nem tűnik fel semmi, akkor igazából nem is történt semmi. Nem esett meg az a csúfság, hogy „vénségemre” bolondultam meg, és engedtem annak a kísértésnek, ami általában fel sem tűnik, hogy kerülget. Egyáltalán, hogyan mondják ezt dráma és teátrális affektálás nélkül? Félreléptem? Ez úgy hangzik, mint egy hülye háztartási baleset: hopp, pont ott volt az illető farka, én meg véletlen belehuppantam. Dehogy. Nagyon is direkt.

Átvertelek? Becsaptalak még úgy is, hogy nem ígértem neked hivatalosan semmit, főleg örök hűséget nem? De amikor azt mondtam, szeretlek, amikor a gyerekeinket megszültem, majd amikor évek múlva a kócos, kajafoltos nyanyagatyás ősanyából megint átlagos nővé változtam, akkor ezt olyan magától értetődőnek gondoltam. Hogy nekem te vagy, neked meg én vagyok, és kész. Most meg nemcsak téged, hanem magamat is becsaptam, mert nem az vagyok, akinek gondolsz. És az sem, akinek magamat gondoltam.

FORRÁS: UNSPLASH

Nemcsak azzal vágtam át magunkat, hogy megtettem, hanem azzal is, hogy először még csak nem is sajnáltam. Jó volt, nekem is kijárt egy kis szórakozás ugye. Így utólag egyébként fogalmam sincs, miért csináltam. Az az ember egy kicsivel sem volt vonzóbb nálad. Nem voltak kifinomultabb módszerei, amikkel a bugyit lehámozta rólam. Kitartóan közeledett, az tény, de hányan megtették már ezt előtte? Nekem meg csak később esett le.

Elhanyagoltál? Ugyan. Nem vagyunk már turbékoló gerlepár, de szeretem azt az egységet, amivé kinőttük magunkat mi ketten. Unatkoztam? Na, azt végképp nem. Szerelmes se lettem, egyáltalán, semmit a világon nem jelentett akkor sem ez az egész. Maximum egy kellemes délutánt, meg egy-két napnyi kicsinyes örömöt, hogy lám, nekem titkom van. Nicsak, olyasmit csináltam, amit a filmekben a dögös hősnők, és ezt élveztem!

Aztán a varázs elmúlt, a dögbőr lehámlott rólam.

Felfogtam, mit tettem, és mit veszíthettem volna, ha észreveszed. De nem vetted. Nem tudom magam meggyőzni mégsem, hogy nem is történt meg, vagy hogy ez csak egy hétköznapi dolog, az élet meg megy tovább. Úgyhogy éjszakánként csak ülök melletted, és azon gondolkodom, mivel bántanám magunkat jobban: ha sose tudnád meg, és én is elásnám még az emléket is? Vagy ha egyszer mégiscsak felébrednél, amikor a sötétbe suttogom, megcsaltalak?

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂