Megcsaltam, de nem érzek bűntudatot

Tetszenek a szállodai szobák. Nem mind, de ahol most vagyunk, az kimondottan. Néha megéri beáldozni a kincset érő hétvégét egy-egy továbbképzésért.

Hideg vízzel mosom meg az arcomat, és ahogy megtörölközöm, a tükörbe nézek. A visszatekintő arcmásomnak haragosnak és irgalmatlanul dühösnek kellene lennie, de nem az! Főleg, hogy a szomszéd szobában nem a vőlegényem fekszik, hanem az egyik kollégám. Fürdőköntösbe bújva dőlök az ajtófélfának, és nézem, ahogy az alkalmi pasim milyen békésen alszik.

Nem egy mostani, trendi csávó. Se tetkó, se pattanásig kidolgozott izmok, se viking szakáll vagy tarrá borotvált fej. Tőlem egy kicsit magasabb, tök átlagos srác, mégis képtelen vagyok róla levenni a tekintetem. Megnyugtat a látványa, ahogy öntudatlanul veszi a levegőt, és igen, boldogság tükröződik az arcán még úgy is, hogy álmodik.

Szeretném, hogy rólunk, kettőnkről tegye, de számunkra csak álom marad a közös jövő. Talán egy másik életben, de mi a fenének szomorítom el magam ezzel? Nem ígértünk a másiknak semmit, mégis egymás karjaiban kötöttünk ki. Nem szívtunk be, és kötve hiszem, hogy a vacsora után az a pohár rozé elvette volna mindkettőnk józanságát.

FORRÁS: UNSPLASH

Egyszerűen jó volt! Jó volt elszakadni az örökösen morgó és elégedetlenkedő kollégáktól és sétálni egyet a hotel kertjében. Beszélgetni, megfogni a kezét, egymásba fonni az ujjainkat és a vállára hajtanom a fejemet. Leülni egy padra és a másik szemébe nézni. Én voltam, aki először megsimítottam a borostás, kedves, de folyton gondterhelt arcát, ő csak viszonozta a közeledésemet.

S már csak arra eszméltem, hogy hozzá hajolok és megcsókoljuk egymást, mint két tini, akiknek csak most sikerült elbújni a világ kíváncsi és előítéletekkel teli szemei elől.

Hosszasan néztük egymást, majd kézen fogtam, és a szobámba mentünk. Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondoltam a vőlegényemre, a családomra, a karrieremre. Halványan derengett valami, de akkor, ott, tegnap éjszaka valami erősebb érzés szállt meg, ami egy pillanat alatt felülírta a kimondott szót, a letett esküt. Nézem őt, és nincs bennem bűntudat, s ez megrémít. Egy picit.

Mert nem bűnnek, árulásnak fogom fel az eltelt éjszakát, hanem olyan édes, mámoros élménynek, amiben eddig még nem volt részem. Amire oly sokszor vágyakoztam, aminek megszámolhatatlanul toporogtam a kapujában, de sosem engedtettem bebocsájtást. Miattam vagy más miatt, nem tudom, de most már úgyis mindegy.

Nézem őt. Tudom, hogy hazavárják, ahogy engem is. Ismerem, annyi kötelességnek, elvárásnak kell megfelelnie, ami két embernek is becsületére válna. Imádom a szarkazmusát, a fanyar, kissé csípős humorát, ami miatt oly sokan szeretik, és amivel engem is megnevettetett a legnehezebb napokon is.

Hogy mindig ott volt, ha valami segítségre szorultam, és soha, de soha nem éreztette velem, hogy mennyire nem tudok és értek bizonyos dolgokat. Végtelen türelemmel segített és magyarázott el mindent, ha kellett, többször is. Nehezen értettem meg, hogy miért nem becsülik meg őt azok, akikhez hazasiet. Biztos, hogy vannak hibái, de kinek nincs valami heppje a mai világban?

Korán van még, de lassan hajnalodik. Tisztában vagyok vele, hogy ez az éjszaka sem tarthat örökké, bármennyire édes és mámoros, vagy ellentmondásosan bűntelen. Kibontom a köntöst, és hagyom, hogy a földre hulljon. Mellételepszem, és finoman megsimítom az arcát. Felébred és rám néz, felülne, de inkább hozzábújok, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog köztünk. Beszél a szeme, én is ugyanazt akarom.

Nem tudom, mi lesz, ha pár óra múlva ki kell sétálnunk a hotelszobánk ajtaján. Olyan távolinak tűnik, ami odahaza vár minket. Csak az érdekel, hogy mi van idebent. Boldog akarok lenni, és annyira jó, hogy ő is, velem. A pillanatnak akarok élni, úgyis csak az a miénk.

Juhász Béla novellája

Nyitókép: Pexels