Megszelídítek én még egy nagyfenekű, pletykás asszonyt!

A rózsaszál tüskéi megszúrták, miközben letette a virágot a kőre. Meg sem érezte, annyira elborította az emlékezés.

Megjelent előtte Annuska nevetős arca, ahogy azt mondja: „Józsikám, engem életemben szeress! Ha a föld alatt leszek, már mindegy!” A vörös szirmok közül lehullott néhány a sírra, de ez egyáltalán nem volt drámai, inkább csak szép. Józsi bácsinak nyugodt volt a lelkiismerete: életében is szerette a feleségét.

Nem voltak bepótolatlan napjaik, éveik, mindent együtt csináltak. Így 30 év után fájdalommal ugyan, de lelki békével tudta elengedni Annuskát. Már egy éve, hogy elment. Most éli az özvegy öreglegények életét, nem kesereg. Örül, aminek lehet, hasznos, amennyire lehet. Aztán ha eljön az idő, majd úgyis találkoznak. Addig meg kisétál minden délelőtt ide egy szál rózsával.

A temetőből visszaérve már látta a kapun belül a csomagot. Egy kis virágmintás edényt, becsavarva nejlonba. Az öregnek mosolyra húzódott a szája: ebéd. Hónapok óta minden délelőtt itt találja. Hol töltött káposzta, hol rakott krumpli, máskor sztrapacska… Belépett a konyhába, amit idős kora ellenére is mindig katonás rendben tartott. Levette a lábas tetejét, és pörkölt illata csapta meg az orrát.

Jóleső érzéssel kezdte kanalazni a jó házi étket. Közben hitetlenkedve csóválta a fejét: hogy megtanult főzni ez a jány! A lánya, Teca. Pedig sokáig úgy tűnt, hogy nem örökölte az anyja tehetségét. Most meg lám, megtáltosodott. Jobbnál jobb ebédeket hoz. Pedig a temetés után azt mondta: „Apa, ne haragudj, de nem fogok rád főzni, nincs rá időm. Dolgozom, hordom a gyerekeket iskolába, szakkörre. A férjem meg… tudod. Ott az étterem, kifizetem, rendelj onnan.”

Nem haragudott az öreg. Megértette, tényleg van elég baja a lánynak, nincsenek jól az urával… Hanem a házi ételt azért sajnálta. Ezért is örült, mikor két hónappal a temetés után ott találta a virágos lábaskát a kapu mögött. Megmelegedett a szíve – mégsem bírja megállni az a lány, hogy ne főzzön az apjára!

Jólesett a gesztus, de nem hozta szóba Tecának. Nem muszáj annyit beszélni, a tettek számítanak, nem a szavak. Miután megevett mindent, a lábast mindig kitette a kapu elé. Aztán lefeküdt a szokásos szunyókálására, és mire felébredt, a lábaska eltűnt. Tudta, hogy Teca ekkortájt megy haza a félidős munkájából. Biztosan olyankor veszi fel az edényt, diszkréten, hogy az apjának ne kelljen hálálkodnia.

Jó volt ez így. Ma azonban, a pörkölt ínycsiklandó ízével a szájában nem bírta megállni, hogy ne ejtsen el valami dicséretet, amikor Tecácska benézett hozzá délután. „Lányom, az a pörkölt…! Anyád büszke lenne rád!” A nőnek azonban csodálkozás villant a szemében.

– Milyen pörkölt, apa?

– Amit ma hoztál. Jó, jó, tudom, nem akarsz róla beszélni. De azért köszönöm, hogy ügyelsz rám.

– Jaj, apuka! Ne kelts már bennem még jobban lelkifurdalást! Szétszakadnék, ha még ezt is kéne csinálnom. Azt hitted, én voltam?!

– Azt hát – bólintott Józsi bácsi döbbenten. – Kicsoda, ha nem te?

Teca elnevette magát.

– Na vajon ki a te nagy rajongód? Julcsi néni, a szemben lévő házból!

– Micsoda? Az a nagyfenekű pletykafészek? – hördült fel az öreg. – Hiszen annak olyan nyelve van, hogy még az újszülöttben is talál hibát!

– Hát, úgy látszik, benned nem talál. Ha összefutunk, mindig édesapámról kérdez: jól van-e, mit csinál… Ő hordja neked az ételt. De mennem kell. Emésztgesd csak, amit mondtam.

A lány elszáguldott, ő meg ott maradt, elhűlve a hallottaktól. Hogy a Julcsa… Öt éve halt meg a férje, nagyhangú nőszemély, kedvesnek sem tűnik. De milyen jól főz! Ki gondolta volna! Azt se hitte, hogy ennyi megértés van abban az asszonyban.

Törődik az ő kényelmével, hogylétével – ez jelent valamit. Na, de mit tegyen most? Mit lépjen erre?

Odaállt a tükör elé, és megszemlélte a látványt. Nem fiatal, de azért nem szalad el a kihívások elől. Megszelídít ő még egy ilyen nagyfenekű, nagyszájú, eleven asszonyt, ha akar. Szép kék szeme van a Julcsának, és hogy tud nevetni…! De vajon Annuska mit szólna ehhez?

Másnap reggel, mikor a temetőbe indult, két szál rózsát tépett le a kertben. Az egyik a megszokott helyen, a felesége sírkövén landolt. Ám most volt egy kis csendes beszélgetése is az elhunyttal. A másik rózsát végig a kezében szorongatta hazafelé. Majd huszáros testtartással becsöngetett vele a portájával szemben lévő házba.

Mikor Julcsa néni kinyitotta az ajtót, csak nézték egymást. Nem volt mit mondani – mit adhatnak a szavak? Az asszony közölte, mit szeretne, azzal, hogy főzött az öregre. Az öreg meg beleegyezett azzal, hogy idejött. Nincs szükség többre. Eltűntek a bezárt ajtó mögött – azóta is óvják egymást a magánytól. És minden napot még jobban becsülnek. Mert az ő generációjuk még képes erre.

Nyitókép: Unsplash