Mi van, ha még nem vagyok érett a szerelmedre?

Sokszor hallom a mindennapokban, hogy: „Nem volt jó az időzítés.” Tönkrement kapcsolatok, el sem kezdődött szerelmek.

Szép lassan megromlani valaki mellett, majd szétmállani, mint a fokozatosan korhadó farönk. A kapcsolatok jönnek-mennek az életünkben, de valahogy mindig okkal érkezik valaki, akitől boldogság vagy nagy fájdalmak árán tanuljuk meg a leckét.

Egymás által fejlődünk mindannyian, mert minden új találkozás egy feladat és egy lehetőség is egyben. Minden kapcsolat éppen időben érkezik, amikor a lélek készen áll rá, vagy amikor elfárad és egy ölelésre vágyik. Azt mondják, az ember soha nem kap az élettől nagyobb terheket, mint amit elbír. Így van ez a folyamatos növekedéssel is.

Vannak napok, amikor az ember azon gondolkodik, mi miatt érdemelt rosszat, vagy miért alakulnak nehezen a mindennapok. Aztán egyszer csak jön egy váratlan pillanat, egy teljesen szokványos, semmiben sem különleges napon, és megérti, hogy korábban nem volt készen, de most már megérett.

És amikor a másik ember is éppen ott tart, az nagyon szép tud lenni. Gyönyörű egyszerre megérni egymásra. Jókor, jó helyen, a legjobb emberrel lenni. Amikor tökéletes az időzítés, minden egyszerű és magától értetődő. Sok esetben mégsem ugyanabban az időben érkezik el ez az élmény, de ha készen állok rád, te vajon mire vársz, hol tartasz éppen?

FORRÁS: UNSPLASH

A sebek meghatározzák az ember fejlődését, az irányt és a lehetőségeket. A sebek saját korlátokat állítanak fel, és egyre magasabbra tesszük a lécet önmagunkban. A kis hajtásokat lenyesik, a virág, amiből a gyümölcs kifejlődve megérhetne, egy váratlan fagyban elpusztul – és én lemaradok a többiek mögött.

Ilyenkor a csupasz lelkem újra kell építenem egészen a gyökerektől. Miközben szépen haladok az egyenes úton, ahol végül érett almaként függök az ágon, addig a másik talán csak a következő nyárra érik be. Ezek a legfájóbb találkozások. De a sebek begyógyulnak, csak idő kell nekik, az utak viszont gyakran nem kereszteződnek újra.

Van olyan is, hogy két ember hosszan él egymás mellett, és egyszerűen nem látják a másikat, csak nézik a telefont a buszon utazva, hallgatják a zenét, saját burkukba bújva, messze a külvilág valóságától. Szép lassan én is, és te is vakok leszünk önmagunkon kívül bárki vagy bármi másra, így észre sem vesszük egymást a tömegben.

Valahogy ebben a fullasztó frusztrációval teli világban olyan megnyugtató, ahogy a képernyő elválaszt a való világtól. Kényelmes, meleg és otthonos ez a képzelt valóság, amiben a saját tempómban kezdek el megérni rád. Talán ilyenkor csak nem vagyunk készen, vagy éppen nagyon is készen vagyunk, csak időközben túlérett bennük az élet, és feladtuk. Rossz emberek haraptak belénk, amikor erőnk teljében vártuk azt a másikat, hogy ő is megérkezzen oda, ahol mi vagyunk a sárgaköves úton, a boldogság felé.

Sok oka lehet, hogy éppen nem vagyunk érettek a másikra. Lehet ez egy friss csalódás, vagy egy mély vágás, aminek a varratai még gyógyulnak. Lehet, hogy várunk valakit, csak nem ismerjük be magunknak, és gyakran az is előfordul, hogy feladjuk. Ahogy az almában az élet, bennünk is megkásásodott az önmagunkba vetett hitünk.

Ilyenkor azt hisszük, nincs tovább, de valahogy mindig jön valaki, akitől tanulunk, aki felemel a földről és ösztönöz a növekedésre.

Jön valaki, akinek az ölelésében pont elférünk, és begyógyítja a sebeinket. A háborgó bánatunkat kisimítja, és az évek alatt összeszedett fájdalom egyszerre enyhülni kezd. Pont, amikor úgy érezzük, nem vagyunk készen, és talán már sosem leszünk, akkor egyszeriben meggyógyít. Ilyenkor a lelkünk a szemünkön keresztül nézi a másikat, és ebben a pillanatban gyönyörű a felismerés, hogy pont most, te és én megértünk egymásra.

Nyitókép: Unsplash